Beszélő 1990. (nem teljes évfolyam) [antikvár]

Részlet: 1990. július 7. Levél a „pártsemleges" parlamentről A Hócipő címoldalán parlamenti fotő, fölötte „Tököl" helységnévtábla. Az újságírók minden lehetséges orgánumot felhasználnak, és nevetséges ügyekkel pepecselő, megint mások kontár módjára összecsapott előteijesztésekkel operáló parlamenti munkáról cikkeznek. Együtt jajgatnak egyes képviselőkkel, hogy a parlament lassan pártpolitikai csatározásokkal lesz teli. Tanácselnöknő szemforgatva ájuldozik: kerületében egy párt valamilyen ügyet felkarolni merészelt. Gombár Csaba diverziós cselekedetnek minősítené a rádióban megjelenő különbözői?) pártízlésű milsorokat. Hankiss Elemér pártsemleges nézőpontok térnyerését ígéri. (Félreértés ne essék, ök nekem megfelelnek posztjaikon.) Kész a választék, megvan a programmenü: a kilúgozott semmi. „Jaj nekem, ha cikkem megjelenik, és nem tetszik X-lobbynak, biztosan kicsinálnak." Jobb az óvatosság, igaz? A „fontolva haladás". Az ég szerelmére, Hölgyeim és Uraim, szerelmetes polgártársaim! Hát minek legyen színtere a parlament, ha nem éppen a pártpolitikai csatározásoké? Mit hallgassunk, nézzünk, olvassunk, ha nem markáns, egyéni (párt)zamatú, éles elméjű glosszákat, riportokat? Az a minimum — és nem cél -, hogy alapelv legyen a tisztességes tényközlő tájékoztatás. No, de az élet ezen túl kezdődik - tízmilhó számítógép is tisztességesen, pártsemlegesen tudná tájékoztatni egymást, de arra már nem képesek, hogy ódákat zengjenek egymás gusztusos klaviatúrájáról, vagy leleplezzék (horribile dictu legazemberezzék) a hazardírozó szoftverkészítő programozót. Márpedig engem ez érdekelne. Még az általam csodált Tamás Gáspár Miklós is - egy bizonyos értelmezésben -ördögöt föst a faka: a nép unalmában fogja elzavarni a parlamentet. Én nem unatkozom. Nekem tetszik. Élvezem TGM-et, amint arra buzdít jó humorral, hogy jó humorral fogadjuk a demokrácia kvázi-demokratikus megtámadtatását (népszavazás), élvezem a Torgyán-Töl-gyessy-Pozsgay-háromszögelést, mérlegelem érveiket, epedve várom a napirend előtti felszólalásokat, mert többet tadok meg áhaluk a politikai közhangulatról, mint nélkülük Nem jobb így, hogy a parlamentben zajlanak le az ütközetek, és nem az utcákon, tüntetéseken, fogdákban? Miért fognánk le bárkinek is a kezét, fognánk be bárkinek is a száját? Bányászbotokra áhítozunk netán? Ellenzéki pártok irodáit feldúló „forra-dahnárok" kellenének? TGM parafrázisával élve: vagy lesz itt liberális demokrácia, vagy jön egy új Horthy-korszak. Ne kívánjuk a tömegkommunikáció pártsemlegesságét sem, mert vérét veszti és elpusztul Szívesen lámék pl. a tv-híradóban havonta változó ellentétes -VisszaBeszélő kommentátorpárost,. két erősen különböző szemléletű tálalást - így esetleg azt is megtanulhatnánk, mi az, hogy tolerancia. Ne áltassuk magunkat, elfogulatlan újságíró nincs. Ha van, azt úgy hívják: szajkó. Egy újságíróban legyen vér. Belátható, hogy egy liberális beáUított-ságú mdósító egy falu eseményeinek kibogozása kapcsán szívesebben keresi meg a kocsmárost, míg egy népnemzeti vénájú inkább a falusi tanítóra voksol. Mind a kettőnek igaza van! Nekem egyéneiben virágzó tarka rét kell, „párt-elfogult" virágzásra áhítozom. Újra vissza kell utalnom a parlamenti vonatkozásokra, a sajtó és parlament édestestvérek. Tudtommal a még mindig „odaátként" tisztelt Nyugaton kimért lordok, dicsőségben megőszült úriemberek békésen lehülyézgetik egymást a parlamenti üléseik szebb napjain, és ettől még egy cseppel sem lesz kevesebb a parlamentarizmus ereje, nem válnak komolytalanná. Igenis legyenek hurrogások, bekiabálások, gúnykacajok, felkiáltások. Skizofrén, fhisztrált, lefojtott ünnepélyesség, tiszteletet parancsoló kimért hülyeség -ilyen már volt - nem visz minket egy demokratikusabb világba. Inkább a civakodás, inkább a csaták, hiszen azért választottuk meg a képviselőket, hogy helyettünk politizáljanak, és hagyjanak minket békében éldegéhii. Ők a mi kihelyezett ehnéink. Miért lennének másab-bak, mint mi? Én imádom a parlamentet! Csak így tovább, fiúk! Egy kicsivel több rumlit kémék még, váljon el az ocsú a búzától. Egyszer Moyhnan, az USA ENSZ-követe azt találta mondani: „Az enyhülés nem más, mint a feszültség növekedése." Lett is nagy ribillió belőle, ez az ember meghibbant - ájuhak el többen is. Az idő őt igazolta. Az enyhüléses béketábor a visszatartott stressztől feszültséges hasmenést kapott. Mára viszont megszabadult a kommunista bélsártól, és elkezdheti mosolygós, egészséges izgalmait, indulhat a (látszat)-összevisszaság. Ezt jobb helyeken így hívják: SZABADSÁG. Bp., 1990. június 29. Tisztelettel: Urbán Károly 1061 Bp., Paulay E. u. 1.". (Népesedési megoldás értelmiségi módra - megjelent a Beszé\ő 1990. június 10-i számában) Tisztelt dr. Fehér Károly! Szerény véleményemet nem az Ön által szent borzalommal, egzotikus állatfajtaként emlegetett „értelmiségi nők" nevében írom. Takantónő vagyok, 24 éves, és első gyermekemet várom (tud, tosan és nagyon boldogan). Önt bizontó" ra megdöbbenti, hogy ennek eUenére néni szándékozom 3-4 gyermek .terhit' áldozatát" vállalni. Két gyermeket™« nék. Am azokat sem azért, hogy fehü^ kedvén ágyútöltelékké váljanik ,!a fpowMff« . uaza fegyveres védelmében". És a férie„;:; sem küldeném keresztes hadjáratra szomszéd népek eUen, mint ahosv c-n ' Ön által felvázolt elvont és a valS? egyáltalán nem létező HAZA-kép Z kívánja. En ugyanis úgy képzelem, hon a Haza nem más, mint hozzám hasoiüí emberek közössége, és én, leendő gyér mekeunmel együtt, velük pontos» egyenlő jogokkal rendelkezem. Es sentí nek, még az MNP Csongrád raesyei elnökének sincs joga azt kívánni, hogy az én szeretteim ennek a nem létező Hazának a védelmében ártatlan (mert racs-tévesztett) emberek vérét ontsák, nL saját vérükkel fizessenek. Azt hiszem, valójában a saját hatalmát kívánja ezzel a fikcióval fenntartani, hi-szen egy esetleges háborúban Ön bizonyára irányító szerepet vállalna, ami azt jelentené, hogy sok kilométerrel a hont mögött íróasztalnál ülne, a csaták végeztével pedig „ünnepélyes lassú gyászzenével és fátyolos zászlók kíséretével a hősöket egy közös sírnak adná". Egyben felhívná a lelkes, könnyen hívő fiatalokat, hogy kövessék a hősök példáját, és szintén lövessék agyon magukat. Ön a „túltenyésztett női emancipáció ködös eszmevilágát", a traktoihoz és esztergapadhoz kényszentett nőket állítja szembe az Ön által kívánatosnak tartott diktatúrával. Pedig nyugodtan egyenlőségjelet tehet közéjük, mert cgyfonnán riasztó mind a kettő. Azt hiszem, szülni gyönyörű dolog. De könyörgöm, ne ke-veijük össze a pelenkamosást és a gyermeknevelést a képzőművészeti alkotómunkával vagy egy nagyvállalat vezetésével. A kettő egyformán fontos, de külön kategória. Gondolt-e arra, milyen sorsa lehet egy szociális okokból vagy egyszenlen „csak úgy" nem kívánt gyereknek? Etzelm kielégületlenség, hiányos személyiségfejlődés, bűnözés, kábítószer, alkfr hoUzmus. Unalomig ismert fogalmat Önt biztosan nem is hatják meg. Maradjunk a realitások talaján: Ön szerint nem a pénz fontos, hanem a „szeretet » akarat". Ezért, ha a parlament megszavazza a kötelező négy gyerekel, majo felkeresem Önt és megkérem, adjon ij kem annyi szeretetet és akaraWj amennyiből az összes gyerekemnek cip" tudok adni a lábára, nihát a testére " kenyeret a kezébe. Amennyiben ezt tudja garantálni, akkor számomra, több tízezer sorstársammal együtt csak a ulto" magzatelhajtás marad. Ami azért nusabb a legálisabb aborttisznál, »'"J nemcsak a magzat, hanem az anya ele veszélyezteti. Zöld Csilla