Életünk 1988/12. [antikvár]

ÁGH ISTVÁN Gyertyagyújtó ELKORHADT CSALADFA-GYÖKÉR 1987. október 30. Fejemet elfordítom az ablakkal keretezett világtól, el a sötétzöld fa melletti bronzba váltó lombtól, a hőgutás ge.sztenye-koronától, amint a bajból lábadozva mégegyszer megpróbálkozott virágozni, képzelve októbert áprilisnak, s majd levert csoda, hóba feketedik ez a fa is, mint mindig, ahogy szülőföldem erdői, ligetei, szántói, rétjei, aztán tavaszban, nyárban, őszben, újra télben. A Műegyetem erődépülete szemközt, őseim szülőháza, s' a másik, az én szülőházam távol, falum temploma a dombon, s a temető a templom mellett ebben a pillanatban és a végtelen időben, s egy egész temetőre való apai főimenőim. A múltról gondolkodva megzavarodnak a mutatók, főifoghatatlan, akár a világegyetem, ha végtelenségét akarnánk elképzelni, éppen olyan sötét, pedig tudom, a kideríthetetlen mélységből én származom, befejezem magam és utódaimban folytatódom egy másik sötétségben. Már csak apám és nagyszüleim sírját jelöli meg kereszt, az emlekezet ellobbanó fénye sejtet valamit dédapámból. Mögötte arctalan kísértetek. Még nagyapámat sem őrzi fénykép. Milyen lehetett dédem, üköm, szépapám, ősapám, ősanyáim? Nézem ötvenéves arcomat. Mi maradt belőlük bennem, a fél járásra való rengetegből egyetlen fában? Mit adtak hozzám a somlóvásárhelyi, csőszi, kisszöllősi anyák, nyárádi édesanyám? Felsőiszkáz felé mutat kerekded arcomból egyre határozottabb orrom, s szimatol a köd előttem, köd utánam apai árnyak nyomában. Iskolás koromban kidöntöttünk egy száraz akácfát tuskóstul a templom mögött, és csontvázba akadt a csákány. Talán ősöm, talán a padszomszédomé, vagy azé, aki a hátam mögött ült, vagy másé ez a Nagy—Szabó—Ács—Marton—Mátis—Tomor—Keresztes—Horváth—Jakab vezetéknevű Névtelen, akit keresztnevén már nem szólíthatunk. Gyerekes borzongással röhögtünk rajta, A csontokat tanítónk visszatemettette velünk. Oszlopot kellene oda állítani, Jenne az Ismeretlen Előd sírja. Lenne halottak napján tele krizantémmal, őszikével, gyertyát gyújtanánk rá, hadd sercegjen a viaszmáglya a novemberi ködös éjszakában. Elkezdem családunk könyvét mentségünkre. A kéjes félelmű gyerek a kifőzött tököt koponyának formálta, gyertyával kivilágította belsejét, a lányokat, asszonyokat ijesztgette a temető mögötti akácosból. Mindenki tudta, mi ez a szellemjárás, mégis a valóságos mulandóság misztériuma történt meg mindannyiunkkal. A töklámpásban semleges kísértetek imbolyogtak. A 17. század végéig látok vissza, szépapám nagyapjára, Nagy Jánosra, Varga Ilona urára. Azon a jobbágyportán született, ahol apám is, a Felsőiszkáz 18-ban. Most azt hiszem, az idő azért kegyelmezett meg ennek a háznak, hogy emlékezetem szállása lehessen. Senki nem lakja, nem is családunké, macska ül ezer év lábnyomai fölött, valamivel távolabb a küszöbtől zavartalan szoborpózban, totemállat, az írás istene. 1057