Erdélyi Magyarság 1991. november [antikvár]

Európa állapota indo-koliia olyan politikai konszenzust, amely az integrációs tervekkel össz-híSigban, a nemzeti érdekek érvényesítésére adna szabad kezeket a kormányzatnak. Ehhez persze kellene tényleges külpolitikai stratégia is, amely nem csak a holnapra, de a holnaputáma is tekint. Olyan politikai gyakorlat volna elvárható, amely megalapozza biztonságos nemzeti létünket az elkövetkező évezredre is. A konszenzus, az egyetértés a célokban és módszerekben mind halaszthatatlanabb. Annál is inkább, mert a társadalomnak okkal vannak fenntartásai á külügyi tárca munkásságával kapcsolatban. Hiszen, ha csak az elmük hónapok nyilatkozataitvesszük számba, akkor is megállapíthatjuk, hogy milyen elkesentően tévesen mérték fel a közép-európai, a balkáni és a kelet-európai (ez utóbbi térség extrapolálásaként) a Szovjetunióbeli viszonyokat és a lehetséges történéseket. Hányszor hallhattuk, hogy Jugoszláviában vannak ugyan feszültségek, de az ország végül is egységes marad. Kormánytagok is csalhatatlannak tűnő biztonsággal jelezték, hogy a szovjet válság vizein Gorbacsov nehezen ugyan, de biztonsággal evez majd, s megmenti a Szovjetunió CCTségét. A cseh és szlovák konfliktusban ugyancsak tévesen próféilltak. A külügyben dolgozók közül sokan akkor is beszéltek, amikor hallgatniuk kellett volna. Tegyük hozzá: a status quo mindenáron való fenntartását hosszú időn át fontosabb-nak ítélték a szabadságra vágyó népek önrendelkezési jogánál. És hányszor hallhattuk, olvashattuk egyes külügyi tisztviselők nyilatkozatait a határok dolgában, ho^ Magyarország semmilyen módon nem érdekek a határok megváltoztatásában: békésen se, ami önma-jában is ellentmond a lelsinki záróokmány betűjének, nemkülönben a párizsi Chartának! Egyszóval az ellenzéknek lett volna oka a hivatalos politika bírálatára, s annak érdekében keresni a konszenzust, hogy a realitások és a politikai trendek szellemében szorítsa jó irányba a külügy munkáját. Es persze lett volna oka arra is, hogy keresse a konszenzust egy felelő-sebb nemzeti politika érdekében, de nem ez történt. E helyett a nemzeti érdekek tagadásaként me^eremtették az ellenzéki konszenzust a szélső baltól a másik oldalig. Elég emlékeztetnünk a nevetségesen felfűjt ka-lasnyikov ügyre. A nemzetközi botránnyá itthonról felfújt vita közben akadt olyan politikus, aki a jugoszláv nagykövetségen verte fel főhadiszállását, s onnan lohok pártszékházába a belgrádi instrukciókkal, ami egy jogállamban hazaárulásként is felfogható. És akadt politikus, aki leírta, kin^atkoztatta: „A kormánykoalíció tekinté- lyes politikusai még nem helyezkedtek teljességgel a "Megállj, megállj, kutya Szerbia!" álláspont|ára, de már nem állnak távol tőle". Ami magyarul azt jelenti: a balkáni felfordulás oka Magyarország, és nem a nagyszerb nacionalizmus. Es többen is vállalták a szereplést az újvidéki televízióban, olyan jelzővel illetve a magyar kormányt, amit nem óhajtunk megismételni, s amilyet legharco-sabb ellenségeink is csak borgőzös állapotban mondanak. Ráadásul bratyiztak itthon is elégszer azokkal a szlovák, román, szerb ellenzékiekkel, akik buzgó kezdeményezői vagy támogatói a határokon túli magyarellenes törvényeknek. Az ellenzék tehát létrehozta a maga konszenzusát a rosszra, a nemzet lejáratására, a magyarság hitelrontására. Olyan időben, amikor sürgetőbb volna a nemzeti egyetértés, mint bármikor korábban. Hogy van azért remény? Ha igen, aljkor az a veszélyérzet teremtette meg, amelyet a moszkvai puccsisták gerjesztettek. A félelem is Thürmer hazai és külföldi handa-ban-dázásától. Egy pillanatig hatpártí konszenzus is vok. Volt. Igaz, a szálak még nem szakadoztak el. Még adott a lehetőség egy olyan nemzed stratégia kimunkálására, amelynek főbb elemeit bármelyik és bármilyen magyar kormány vállalhatja. Ez a remény. A reménytől a külpolitikai gyakorlatig persze hosszú az út, és ma még alig sejthető, hogy az út végén mi van?! iS 1-n i