Keletkutatás 1975 [antikvár]

TÁRSADALOM ÉS NEMZET EGY 20. SZÁZADI KÍNAI SZATÍRÁBAN A nagy nemzeti irodalmak legtöbbjéhez hasonlóan a kínai irodalomban sem ismeretlenek a szatirikus ábrázolás módszerei. Alkalmazásának elsó' jelei már igen korán feltűntek , a legutóbbi évszázadokban pedig - főleg a 17-19. századi szépprózában - szinte minden jelentó'sebb műben nyomot hagytaka 19-20. század fordulóján pedig - a régi típusú, tradicionális irodalom utolsó felvirágzásának rövid időszakában - szatirikus alkotások, lín. "leleplező" regények egész sora látott napvilágot, A szatíra felvirágzása a császárkori Kína irodalmában az évezredes régi világrend, a feudális-konfuciánus társadalom válságjelenségeivel állott szoros összefüggésben, kiélezett módszereivel a felbomlás lassú, de feltartóztathatatlanfolyamatát jelezte. Leleplezése, bírálata tárgya mindvégig elsősorban az uralkodó osztályok, a dzsentri-földbirtokos rétegek élősdisége, különösen pedig a mandariná tus intézménye, azaz a hivatalnok-bürokrácia elhatalmasodó korruptsága volt, de olykor a társadalom egész rendszere, ideológiája ellen is iránjoilt. Mindazonáltal a régi szatíra tár-sadalomkritkájának bizonyos határt szabott az a körülmény, hogy hosszú időn át csupán csírájukban léteztek azok a társadalmi erők, amelyek az elutasított világrend pozitív alternatíváját képviselték volna. Sőt, a tradicionális civilizáció zártsága, izolált volta következtében a Kínán kívüli világ sem szolgálhatott megfelelő összehasonlítási alapul. A szatíraíró ilyenformán-kor a árnyékát nem tudván átugrani - gyakran a kínai ókorba kény-szerültvisszautalni, s annakelképzeltmagasabbrendűségét, a konfuciánus "aranykor" megkonstruált világát állította szembe kora valóságával. A századtmkiban kibontakozó modem irodalmi mozgalom ugyan a szellemi megújulás dinamikus atmoszférájában lépett színre s vált a nemzeti-társadalmi újjászületés bonyolult folyamatának kísérőjelenségévé, mégis Qfc szatirikus módszerek benne is megjelentek; bár a szatíra, mint műfaj, korántsem vált olyan általánossá, mint a hagyományos írásbeliség utolsó évtizedeiben, éveiben. Ez részben érthető is, hiszen ez az új irodalom - lényegét tekintve - az újjászületés optimista szellemiségét tükrözte, művészienergiáinak egy részét a születő új világ birtokbavétele, a reménykeltő perspektívák megformálása kötötte le. Másfelöl azonban az írók egy részét éppen a fejlődés ellentmondásos volta: megtorpanásai, drámai fázisváltozásai, zsákutcái késztették arra, hogy a valóságábrázolás egyéb módszerei mellett a szatirikus bírálat és leleplezés eszköztárát is újra megújra igénybevegyék. A tradicionális Kína ugyanis lassan múlt ki, agóniája hosszan belenyúlt századunkba, makacs kísértetjárásának abszur-ditása, elviseUietetlensége a legélesebb, legkönyörtelenebb művészi eszközök után kiáltott, Ezen túlmenően a régi anakronizmusok mellé mindegyreújak is társultak: a 20. századi kínai történelem felgyorsTilt ritmusában a tegnap még posszibilisnek, korszeríínek timő értékek és eszmények hamardevalválódtak, a hozzájuk fűződő illúziók hatékony és frappáns leleplezésére ezért ugyancsak a szatirikus módszerek bizonyultak a legalkalma-sabbaknak.