Levéltári Szemle 2009/2. [antikvár]

Részlet:"GYŰJTŐTERÜLETSZIGORÚ SZABÁLYOK ÉS ÚJ KÉSZTETÉSEK: LEHETŐSÉGEK ÉS KÉNYSZERŰSÉGEK A GYŰJTŐTERÜLETI MUNKÁBANElégséges-e a közirati terület a valós társadalmi folyamatok dokumentálása céljából? Kellő módon körvonalazzák-e érvényes irattári tervek a közszférában keletkező maradandó értékű iratok körét? Hogyan biztosítja a jelenlegi iratátvételi gyakorlat az érdemi szakmai szempontok érvényesülését? Tágítható-e a közlevéltárak gyűjtőterületi kompetenciája a társadalmi szervezetek és intézmények irányában, s kezdeményezhető-e a hazai levéltári területen is egyfajta dokumentációs stratégia"? Tehetnek-e a területi általános levéltáraknak a hely története" szempontjából egyedi megfontolásai? Kapcsolódjanak-e szorosabban a közlevéltárak a helyi közigazgatáshoz? Kell-e több energiát fektetni személyes magániratok gyűjtésébe? Ezekre a kérdésekre kerestek választ a Budapest Főváros Levéltárában március 19-én rendezett kerekasztal-beszélgetésen a résztvevők: Csóti Csaba (Somogy Megyei Levéltár), Farkas Csaba (Csongrád Megyei Levéltár), Fehér Csaba (Budapest Főváros Levéltára), G. Toronyi Judit (Nógrád Megyei Levéltár), Gott-fried Barna (Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzati Levéltár), Mikó Zsuzsanna (Magyar Országos Levéltár), Sarusi Kiss Béla (Budapest Főváros Levéltára). A beszélgetést Horváth J. András (BFL) vezette.A levéltárak iratértékelési kompetenciája, az irattári terv mint eszközHorváth Arra gondoltam, hogy mindjárt belevágnánk a közepébe, s elsőként a munkaterület voltaképpeni tárgyát, vagyis a levéltárba kerülő iratanyag tartalmi problémáit, a maradandó érték kérdéskörét helyeznénk a beszélgetés homlokterébe. Ezt követően kerítenénk sort a jogi környezet, a szabályozás vetületeire. A fő problémát, legalábbis az én megközelítésemben a maradandó értékű források körének a közirati területről a nem közirati területre való folyamatos átcsúszása, ugyanakkor utóbbiaknak szerintem nem kellő arányú közlevéltári reprezentációja képezi. S roppant izgalmasnak vélem, hogy miközben az úgynevezett harmadik világ levéltárosai úgy tűnik le is vonják az ebből adódó következtetéseket, a nagy történelmi tradíciókkal, levéltári kultúrával rendelkező európai szakemberek kevésbé. Mifelénk mintha megrekedne a gondolkodás a szűken technikai, infótechnológiai kérdések szintjén. Nyilván van abban logika, hogy a korlátozott avagy szűk körű alkotmányos, történeti háttérrel rendelkező országokban helyezik a levéltárak inkább előtérbe a nem hatalmi instrumentumok által keletkeztetett iratoknak és dokumentációs háttérnek a forrás jellemzőit és értékét, s tágabb összefüggésekben igyekeznek szemlélni ezt a feladatot, s a társadalmat, mint olyant tekintik kvázi iratképzőnek. Persze akad példa a fejlett országok vonatkozásában is (Kanadában, Hollandiában) arra, hogy a teljes társadalmi felületet véve figyelembe értelmezik az iratgyűjtés feladatait, de a hatalmi szférákra alapuló megközelítés itt mégis az a benyomásom meghatározó jellegű marad. Pedig legalábbis számomra nyilvánvaló, hogy pusztán az állami, önkormányzati, városi, különböző, ilyen jellegű szervek körében keletkeztetett dokumentáció egyre kevésbé képes tükrözni mindazt, ami a későbbiek folyamán a jövőt illetően figyelemre méltó és érdemleges. S a közirati területen is, minthogyha a szabályozás igen korlátozottan tükrözné csupán ezeket a szempontokat, s mereven átvenné"