Múlt és Jövő 1993/1-4. [antikvár]

Smuel Trigano A KETFELE SIVATAGRÓL „Kicsoda az, ki feljö a pusztából?" (Én. 3, 6.J 1. A HÉBER ®agányos hang szólal meg a sivatagban, s visszhangot ver a homokkristályok I kebelén. És fölszáll, lendületes csiga-I vonalban szárnyal föl a bó'ség síksága zöldjében és vizében lappangó szárazságba. Csak a sivatagban hangzik. És elnyújtott kiáltásainak nincs visszhangja, bármenynyire is feszülten fülelnénk, csupán a sivatag örök tágasságában lel hazára. E sivatag ősidők ösiségéböl bukkan elő, ő minden dolgok szíve, mindeneknek lényege. A héber sivatag, világok útja, színhelye: homokot sodró szél és a születés elszakadása rózsája: ivri, a héber, Avor, a vándor, ebbó'l származik az átmenni, átkelni; Haávara a metafora; Ábrahám, a héber (Gen. 14, 13.), ezenkívül: a folyam, a nagy utazó, a két folyó között, Káldea és Izráel földjének sivataga között, igazi születésének útja, a nemlét ideje, a terméketlenségé? ízig-vérig héber vidék a sivatag, a sivatag, amely a hétköznapok (a profán kol) súlyosan hömpölygő homokfalából (kol) szentként (kodes) születik a héber (ivri) elválásában (kodes) ugyanabból a tőből, mint az ubár, vagyis az embrió. Mert a héber, ez a vándorló nyelv, két teljességgel különböző sivatagot ismer: emitt a sdm, a semama, a kétségbeesés és a pusztulás (somem) sivataga, az ásványok és kövek elhagyott világa (somem), a nevek (sém) világa, Ádám ideje alatt, aki megnevezte az állatokat és a nevek fogytán, valamint végessége fölötti elkeseredésében, nem volt képes a másik, azaz Éva nevét megtalálni (Gen. 2,20.). A másik pedig a Midbdr, a ddvdr a beszéd sivataga. A Midbdr, amely mi-davamdk olvasandó, jelentése: a beszéden túli, a beszéden kívüli, nem az elhagyatottság, hanem az erőfeszítés sivataga (a francia effort szóból: ex-for: valamitől távolodva, valamitől kezdve, valamiből kiindulva, valami alapján beszélek ) A héber sivatag: erőfeszítés-jelölő szavak ihletettségének mezeje, nem pedig homokszemek hiú örvénylése: inkább a tüdőből kiáramló levegő, mint az orkán kavargása. E sivatagokból a pusztulás kakofonikus káosza vagy az eleven ihletettség lüktetése egyaránt kiáramolhat: mert talán nem a hang idézi elő a pusztulást, bocsátja áruba az ihletettsége! vagy beszéli el az életet ? 2. A SIVATAGOK Lehetőségek, lendületek és bukások sivatagai: a világ elsődleges tere a sivatag. Ádám önnön erőinek végére érve a semama sivatag szélén, kábultan (somem), mélységesen magába roskad, mert eljutott saját szavai birodalmának végére, saját, tulajdon beszéde határára (mi-da-var), ám lassanként elérkezik a vigasztalan sivatag máslétéhez (midbdr). A semama teljes felszíne alatt már ott ólálkodott, lappangott a midbdr: a fenekedő káosz mögött keressétek a szimfonikus ritmust! A világ hangjaiban és zsivajában, lényegiségének (mi-ma) kebelén Isten nevének (sém) visszhangjait hallom, minden az Ő jelenvalóságának nyomait mutatja. Ezekben a nyomokban és szavainak (davar) jeleiben lakozom. A semamdban, a lényegiség (mi-ma) neveinek (sém) káoszában elveszett, ám újra fölködlő midbdr nyomai ezek. Rajtuk keresztül bukdácsolok az álom ringató, meleg igézetében a midbdr felé. És új föld tárul föl előttem. A semamda kívüli föld távlata, e kisajátító világon kívüliség: e föld, a mi-davar túl van a beszéden (szón), dolgon. A távlatból született föld ez, és csak e távlatban szűnhet meg a semama. Csak az képes megismerni a midbdr hajnali földjét, aki maga mögött hagyja a semamdt, és valami többet ad a sivatagnak annál, mint amit látszatra adhat neki, mert csak ő fedezi föl ezt a távlatot, ezt a minden midbdn létrehozó distanciát, amelynek terében elhelyezkedik a semama. Csak az tudja megértein a nevek elhagyását, aki eltér a megállapított nevektől, valamint a neveket hordozó ihletettség feledését úgyszintén: a semama káoszában a hajnali harmónia megjelenítését, a sötétlő alkony átváltozását fénylő hajnallá. Kiáltó hang szárnyal a sivatagban. A sivatag kiáltásában megszólalt egy hang, és a sivatag tulajdon kiáltásán túl maga mögött hagyta a hangot. 3. A TEREMTÉS A teremtő Isten gesztusa. „Rejtett fényben teremtenék a világot ( )", mondja a hagyomány. A Név kitérésében a fényből a végső világosságba, a hang kitérésében az alkonyba tűnik föl a világ. És a kimondott szóból, a mi-ddvdrbó\, amely Istentől árad felénk, a szavak és világok sokasága bukkan elő. A beszéd (ddvdr) távlata rögzítette a szóban a ?avarokat, dolgokat, mint a kristályossá váló hang buborékját az eltávolodás hűvösebb vonulatában. A sivatag a hangtól a valóság felé tart: áthalad a ddvdr mindkét lejtőjén. A mídiűrban fölbukkan a világ! És Istennek ez az útja átlényegül önmagából valami mássá, ez ihletettségének lehelete (a rudh). „Isten lelke lebeg vala a vizek fölött." (Gen. I. 2.) E sivatag az űr, amelyet Isten belélegez lénye teljes bőségében és te-