Múlt és Jövő 2009/4. [antikvár]

• Juhász Ferenc • A HŰSÉG HALÁLRAÍTÉLT FORRADALMÁRA Juháéz Ferenc A hiíöég haiáLraCtéLt forradalmára Ady Endre már véres és tajtékos dal-útja közepén vágatott, amikor Radnóti AUlclós megszületett. Illés tüzes szekerén ült fekete arccal, a gyé-mánt-angyallovak húzta űrhajón. Babits Mihály álarcok mögül énekelt: bíborselyem-álarc, aranypor-álarc, cellulóze-álarc szájréseiből. Fújta arany-hegedijjéről a hóport. Kosztolányi Dezső rajongó asszonyi pázsit-szívekbe törölte színes tintáktól pacás bánat-ujjait. Tóth Árpád már piros pipacsokat köpött, zöld kalászrácsok gótikus katedrálisaiba a piros halált. Juhász Gyula az alföldi tél ködével csókolódzott, nem tudta még, hogy megbolondul. És nem tudta egyikük se, hogy egy évtized múlva Magyarország fehér üregeiben sötét vasbozonttal fölburjánzik a történelmi téboly, hogy néhány évtized, s a dülledt és ragacsos Európa füvein szögesdrót-karámok, feszes vigyázzban álló ember-istállók, gázkamrák, haláldoboz gázautók, emberhullaégető kemencék várják az embert. Az embert, ha lengyel, ha magyar, ha orosz, ha francia, ha német, mert zsidó, az embert, ha humanista, ha kommunista, ha keresztény, ha zsidó, hiszen azt mondták: létével eleve bűnös, létezésével eleve bűnpártoló. Ha pap, ha költő, hisz ő is csak embernek született. Nem tudták. Honnan is tudhatták volna? Hogy azt üvöltik a kidülledt barna légyszeműek, a zöld kőrisbogár-homlokúak: joga az életre csak a kiválasztottaknak lehet, a faj kiválasztottjainak, az epileptikusán habzó rögeszme kiválasztottjainak. Európában? Az egyetemes Földgolyón. A többi csak szolga lehet. Szolga vagy halott. Szolga és halott. A többség-emberiség! Radnóti IVliklós! Neki a másik kiválasztottság gyalázat-sorsa jutott, a halál-kiválasztottság sorsa! Talán láttam is Őt, falumban, Bián, a véres emberbárányokat, a vérző, rongyba-csomagolt lábú emberi juh-nyájat, mert ott hajtották át őket Győr felé, láttam tizenötévesen, a faluszélen, szorongás-őgyelgő kamasz, ahogy zörgő kon-zervdoboz-csajkákkal, verejtékfoltos viharka-bátban, rongyokba és zsákcafatokba kötözött testtel támolyogva és négykézláb tántorogva fölkúsztak a feketeszalag szántóföld-dombokra, maradék krumplit, répát keresni a földben, el- szórt kukoricacsövet. Valami otthagyott maradék ehetőt! Radnóti Miklós! Hátizsákjukkal, batyuikkal, mint a foltos, pettyes, házas csigabigák. Radnóti Miklós! Neki a tarkónlövés jutott. Magyar költőnek, aki egy tudott lenni azzal a hazával, amely kitagadta őt, fiául nem fogadta őt, aki emberségében szégyellte magát azok helyett is, akik majd megölik őt, akinek fájt, amit a bombázók az országból elpusztítanak, verset, kultúrát, Vörösmarty Mihály-múltat, az egyszerű dolgos emberek egyszerű tiszta otthonait. Akinek fájt, ahogy csak költőnek fájhat, hogy így lehetett. Aki tudta, hogy az embersors része a halál, de azt is tudta: nem az ő halála-halál az ember igazi sorsa. Mert azt nem szabad, mert azt nem lehet, s mégis megtörténik, mert megtörténhetett! Radnóti Miklós! Ki volt ő? Költő, a Hűség Hűsége, a Hűség Szivárványa, a Hűség Halálraítélt Forradalmára, a Megértés Költészet-Álma, a Megbocsájtás Szigorú Forradalmi Szabálya, a Remény Magát-hurcoló Vánszorgó Magánya!