Múlt és Jövő 2014/2. [antikvár]

• Kőbányai János • A MAGYAR ARKANGYAL Kőbányai Jánod A magyar arkangyal azt üzente Minden korszak minden pillanata««, „történelmi". Azzá teszi az idő. Mint roppant szakadékon végigzúduló víztömeg hagyja maga után a bűzlő, mocsaras talajt, amelyet a maga perc-életében örvénylőn és viharosan uralt, s le- és továbbvonulván hagyja szabadon a korszak (időintervallum) felgyülemlett uszadékát — megismerésre kínálva a meder, valamint az imént rásodort- és száradt hordalék anyagát és rajzát: a természetét. Az utókor embere (szemlélője, kutatója) tehetsége és kíváncsisága szennt ezt a leletet szitálja át, rendezi elbeszéléssé, hogy azt ún. (szintén „történelmi") tudatába szervítse. Azonban ezeknek az ún. korszakoknak olyan fordulatai is megtapasztalhatóak, amikor még a jelen idő zavaros, fortyogó kavargásában is érzékelhető, hogy „minden. Egész(nek tűnt), eltörött." Vagy zsurnalisztább megfogalmazásban: „ami után már semmi nem ugyanaz, ami előtte volt." Néha, az idők és az emberi kultúra kezdetén tetszőlegesen választott decimális számrendszer««, „kerek" sarokpontjai tartóztatnák föl az idő közömbösen végtelen folyamát. Mégpedig nyomós misztikus érvénnyel és elvárásokkal, hogy maguk, az idő egykedvű höm-pölygéséből önkényesen kiragadott««. (év)fordulók avanzsálnak olyan tényezőkké, amelyek kikényszerítik - mint egy mesterségesen előidézett kisülésvillámfény — az idők természetének a lemeztelenítését. Ilyen jelenség a magyar holokauszt 70. évfordulója tanúsága és tanulsága. Minek a természete mutatta meg most magát olyan vakító igazsággal, amely után nem lehet (illik, tanácsos) úgy élni, mint előtte? A magyar holokauszté? Nem! Lehet, az ún. közdiskurzusnak - tudatalatti vagy a tudatfelszíni? -hárító igyekezete okozhatja ezt a fény- és igazság-törést. Hiszen a holokauszt mint (bűn)tett elkövettetett. A halott nem emlékezik, csak akik dicstelen kimúlását körülállták és továbbhagyományozták, vagy makacs hallgatással elfojtják. Azon nincs mit vitatni, hogy ama végzetes esztendők során több mint félmillió zsidónak minősülő (vagy annak minősített) magyart pusztítottak el - mert a második világháború maszkjában alakoskodó apokalipszis utáni névsorolvasáson nevezettek nem jelentek meg, sőt, legtöbbjük holttestét sem lehetett feltalálni, s ezért méltóan eltemetni sem. Ama végtelen időből csak néhány ezer éve kibomlott emberi kultúra szerint - amelynek foglalatát a Bibliában fektetették le - embert ölni bűn. Noha éppen ennek az irategyüttesnek az adatai rögzítik, hogy e szokással az ember folyamatosan élt a tiltó vagy lebeszélő -szintén önkényes, noha Isten szájába adott - parancsolatok ellenére (már Káin elkövette) —, sőt: az ún civilizációja, ún. fejlődése során azóta is ugyanezt teszi, csak egyre nagyiparibb eszközökkel. Szintén az emberi kultúra természetéhez tartozó hagyomány — már Jákob megjelölte a helyet, ahol viaskodott Isten küldöttével —, hogy ún. emlékművekkel merevítsék ki a „kizökkent időt", hogy irányt s időtlenséget nyújtsanak az emiékezetnek, s ezzel örökre függetlenítsék azt a jelen időtől. Lehet, gyermekes igyekezet, azért mégis fennmaradtak a piramisok, vagy szinte végtelen másolatok útján (pedig még nem is találták fel a fénymásolást) a na-careti Jehosua ben Joszéf kínhalálának a körülményei, és vele - hiszen ez a ráemlékezés értelme és funkciója - a személye és tanításai köré kristályosított elbeszélés. Mi maradt fenn a félmillió magyar zsidó rettenetes halála emlékéből, és mit kezdett vagy kezd vele az emlék gazdája - a magyar társadalom? (S nem a kormány! A napi politika!) Ez az ún. korszak és ún. fordulójának a kérdése - az ún. évfordulón. Hiszen Abel és a nacareti próféta halála - az emlék elbeszélése és gyógyító-jobbító katarzisa révén - nem volt hiábavaló. (S a mi Kertész Imrénk szerint még a holokauszt sem volt az, hanem ajánlata szerint, ha élünk vele: „kultúrateremtő".) És a félmillió magyar zsidóé? (Egyébként - és ez a kérdés, szerintem, lényeges teológiai vetülete -ama Jehosua ben Joszéf népéé.) A magyar társadalom hetven év alatt sem állított emlékművet a félmillió meggyilkolt zsidójának. Ezt a gesztust - noha szüksége fel-felvetődött - nem