Muravidék 19. [antikvár]

Győrffy Sándor Szélben a fa lombja O, nézd a furcsa ferde fát, / Mint hajlik a patakon át, Ó, lehet-e, hogy ne szeresd, /Hogy benne társad ne keresd? Tóth Árpád: A fa Talán a természet csodálata, szeretete, a magányos, társtalan ember valamiképpen mégiscsak társat kereső és benne megtalálni vélő vágyakozása indíthatta a költőt fenti sorok leírására. Avagy a fa mint metafora jelenik meg, és benne rejti el kimondani nem mert módon az örök ideák és a tökéletes összhang, végső soron a Teremtő keresésének lehetőségét? Az ideális természet eszménye végigvonul az ábrázoló és leíró művészet legnagyszerűbb alkotásain, amelyek - különösen a romantikusnak nevezett művek esetében, de azokon túlhaladva is -a világ teljességre törekvő megmutatásának bódulatában születtek. A látható világ azonban csak töredéke az egésznek, így annak bemutatása is töredék rész marad. A mű pedig az egész helyett a rész tükröződése. „Mert rész szerint vagyon bennünk az esméret " (1 Kor 13, 9)-Az ember által létrehozott műalkotások ismeretében mégis azt kell mondanunk, hogy a világ teljességéhez - ide értve a láthatatlan részt is - való közelítésünk egyik lehetséges útja ezen művek megalkotásán keresztül vezet. Hamvas írja: „Az ember a műben mélyebben él, mint önmagában. ( ) A mű a szakrális lét legeslegutolsó morzsája." Valóban, ha megfelelő intuícióval rendelkezünk, nemcsak a valóság külső mását, hanem annak lelkét, vagyis belső mását is transzformálhatjuk a műbe, ami által az magasabb „abszolút" szinten jelenik meg. Bergson szerint „Az intuíció módszerével képes az ember intellektuálisan felfogni a dolgok lényegét, hogy rátaláljon a különlegesre, a kifejezhetedenre." A nyelvi emlékezet az intuíció, a közvetlen felismerés révén hívja elő a spontán emlékezet arra érdemes gondolatelemeit: „Mint gyümölcsfákra májusi eső, / Zúgtak le rám a dallamkereső, / Élni akaró gondolatcsírák." (Sík Sándor) A természet közelről való szemlélése által a művész bölcsebbé, nyitottabbá válhat a végtelen befogadására, metaforákkal és hasonlatokkal érzékeltetheti a természet éltető és mozgató erőit. Úgy tekint a természetre, mint „képre", amelyet megörökít, létrehozva ezzel az imagináció terét és idejét, „ sokkal inkább saját alkotói munkádra és eredményére gondolj, mint a valóságra" (Gauguin). A stilizált megfogalmazás, amely a tartalom és forma egységének egyensúlyán alapul, ugyanúgy jelen lehet egyeden pontosan meghúzott vonalban, mint egy örvénylő barokk szoborban; egy archaikus eposzban, avagy egyeden, a lét örök titkaira kérdező verssorban: „miért nő a fű, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?"(Babits). Mint ahogy a természetnek pontosan meghatározott mozgása, átalakulása biztosítja a tökéletességet, úgy a rajzolt vonal is csak az egyeden meghatározott helyen szakadhat meg, az írás saját belső törvényei szerint töltheti ki a papírt. Ekkor beszélhetünk a tudatos kontrolitól megszabadított mesteri vonalvezetésről, a tudatalatti intuitív rétegének a megfogalmazás minőségében felfedezhető jelenlétéről. A különböző műfajú, stílusú alkotások legtöbbje szeretne a „szakrális lét" egyik „morzsája" lenni, ezért gyakran fordul az élő természethez, belőle merítve ihletet és témát. Az ég és föld összekötésének, az egység sugallásának, a földhöz való elszakíthatatian kapcsolódásunknak médiuma lehet a fa: „Ti fák szíwérének hajtásai, / Be jó volt zúgásotok hallani, / Es színeteket nézni e világ / Tikkasztása közt - s frisseteken át / A földhöz visszaálmodni magam " (Fodor Józseí). Számtalan alkotás született mind a képzőművészet, mind az irodalom területén, amelyek a fa színeit, alakját tárják elénk, és születtek olyanok is, amelyek múltat jelennel összekötő szimbólumként írják le, megszemélyesítve, családtaggá emelve, mint Kosztolányi gyönyörű sorai: „Ők a gyökér a mélybe lenn, / a messze nyugalomba, / de én az ág, s még mozgok itt, / mint szélben a fa lombja."