Pannon Tükör 1997. július-augusztus [antikvár]

Csűrös Miklós FODOR ANDRÁSRÓL* Fodor Andrós lemond a nagy gesztusokról, a látványos stilizációról, a mámorító egzaltációkról; ünnepek helyett a hétköznapok nyomába szegődik, költői ambíciója a kép, a rajz pontosságára, a szerkezet logikai és zenei rendjének tisztaságára irányul. Stílusa nem vall programszerű újító szándékra: az intellektuális közbeszédhez szabott szókincsében inkább a helyi érték révén válik emlékezetessé egy-egy ízes népi, archaikus fordulat vagy idézet-szerű utalás, versmondatai a rövid, megszakított, hiányos mondatoktól az indaszerű, bonyolult tirádákig hajlékonyan alkalmazkodnak a gondolatmenethez. Nem annyira a merész metaforika, inkább a képi, a narratív és reflexiós elemek összeszövődése vagy szétválása ragad meg költészetében; verselés dolgában is az eltérő részletek sajátos együtthatása, a különféle hangzó effektusok kötetlen, a harmonikus és diszharmonikus elemeket funkcionálisan váltogató kezelése jellemzi. Újítása vagy kísérlete nem elsődlegesen nyelvi célzatú, hanem az életben, a személyiség teljes gyakorlatában bontakozik ki. A társulás, a szeretet programja, ember és természet átalakuló viszonya, a művészetek, különösen a zene kultusza: nagy és tiszta eszmék foglalkoztatják, de nem elvont meditációk tárgyaiként, hanem a személyes sorstól elválaszthatatlan komplexumként; a tisztaság, a jóság, a harmónia esélyét vagy esélytelenségét próbálja ki változó világunkban, egyszerre vállalva a kísérlet alanya s az elemzést-értékelést végző megfigyelő szerepét. Akit nemcsak az összeroppanó hősök megpróbáltatásai, a kiszakadás és elidegenedés változatai érdekelnek, hanem a velük szembeforduló, értékkereső elszántság is, azt ebben a vállalkozásban éppen az értelem szünet nélküli munkája, a vállalt magatartás föltétlen és következetes végigélésének izgalma ragadhatja meg. Művelt, intellektuális és filozofikus költészetének aligha írható rovására, hogy a gondolati igényesség és elmélyülő analitikus munka a lét apró részletei iránti érdeklődéssel párosul s a mindennapi élet tárgyi világába ágyazottan jelenik meg nála. Egyre tarthatatlanabbnak bizonyul a Fodor szenve-délytelen józanságát hibáztató vélekedés is: az utolsó verskötetek szeretetben telhetetlen, az emlékezésben szinte emberfölötti követelményeket állító lírai hőse nincs híjával termékeny rögeszméknek, lehetetlent kísértő szenvedélyeknek. Legjobb műveiben együtt van a modern költészet „hősi elégedetlensége", szigorú fegyelme, lényegre szorítkozó ökonómiája, meg a népiség emberközelibb, a társadalom mozgására fogékonyabb s a humanizált jövő reményéről csalódások és szenvedések közt sem lemondó szelleme.