Tempevölgy 2012. szeptember [antikvár]

Örkény István egypercesei füreden A sátán Füreden Az utas kilépett a kert kapuján, kezet nyújtott L. G.-nek, aki idáig kísérte, aztán litnak eredt a vasiltállomás irányában. Még egy órája volt a veszprémi vonat indulásáig, tehát kényelmesen lépkedett az átforrósodott littesten, fehér sortban, kihajtós fehér teniszingben, egy kis borjtíbőr táskát lóbálva a kezében, dudorászva. Már a szomszéd villa előtt megállt. Egy hatalmas vontató állt az út szélén, két pótkocsival; a sima platókon két zöldre mázolt vasszörnyeteg. Lapos, zsömle formájti, óriási alkotmányok. Az utas, aki még sohasem látott ilyen gépet, első percben azt hitte, hogy pontonok, aztán hogy jégtörő hajók, bár az is lehet, hogy valamilyen óriási exkavátornak az alapzatai. Az aljuk szelíden domborodik, mint egy ladik feneke, fent azonban ismeretlen rendeltetésű csövek, szivattyúk, tarajok meredeznek szerteszét. Ujjával megkopogtatja az első gép oldalát. -Eladó?-kérdezi. - Micsoda? Az egyik kocsikísérő, aki halványszürke cejgnadrágot visel, meghökkenve méri végig. Felsőteste meztelen, s mellének szürke borostái közt apró igazgyöngyök csillognak. Tikkasztó a meleg. - Emez - mondja az utas, újra oldalba veri a gépet, és figyelmesen hallgatja üres belvilágának fémes kongását. - Ezt akarja megvenni? - bámul a kísérő. - Miért? A másik talán jobb? - Dehogy - mondja izzadva a kísérő. - Teljesen egyforma mind a kettő. - Hát akkor ennél maradok - koccintja meg a gép oldalát a vendég. -Meg akarja venni? - Esetleg. -Kinek a részére? - Csak úgy magamnak. IVliért, nem eladó? - Ilyet még nem hallottam - mormolja a kocsikísérő. Szemét lehunyja, a keze hátával letörli róla a verejtéket. Aztán még egyszer megbámulja az utast, száraz szemmel. Aztán sarkon fordul, és átmegy az árok felőli oldalra. Összesen hatan vannak. Egy sofőr, aki hanyatt fekszik a vontató alatt, egy szerelőforma ember, aki a szerszámokat adogatja neki, és a négy kísérő szerteszét. Most ketten kiválnak közülük. A borostásmellü elhozza egyik társát, aki sötétkék vászoninget visel. Az ing, ahol hozzáér a bőréhez, átnedvesedett, és ott egy árnyalattal sötétebb a kékje. - Maga az a pasas? - érdeklődik barátságtalanul. - Miféle pasas? - kérdezi az utas. A kékinges közelebb lép, és belenéz a szemébe. - Minek ez a gép magának? Halljuk! - teszi hozzá fenyegetőn. - Kikérem magamnak ezt a hangot! - fortyan fel most már az utas is. - Mondja meg, ha nem eladó, de ne kiabáljon velem. A borostásmellü békítőn közbemorog: - Jóska Ettől a társa szelídülni kezd. - Először is - mondja én nem szoktam kiabálni senkivel. Másodszor, én egy szóval sem mondtam, hogy a gép nem eladó. Harmadszor pedig talán meg szabad kérdezni, hogy minek ez magának. - Nézze - mondja az utas. - Én nem kérdezek semmit, maguk se kérdezzenek semmit. De hogy ne legyen megint veszekedés, inkább megmondom: szükségem van rá. - Erre? - bök rá a gépre a kékinges. - Erre vagy a másikra. De ha választani lehet, akkor inkább ezt viszem el. - Várjon egy kicsit. Elmennek. A kék ingnek időközben a háta is megsötétedett: most az árok felőli oldalon, ahová némi árnyékot vet a kocsi, összegyülekeznek a kísérők. A szerelő megrugdalja a sofőr talpát, aki kimászik a kocsi alól, odamegy a többiekhez, s egy idö múlva a borostásmellüvel és a kékingessel előkerül. Ö sokkal magabiztosabban lát neki a dolognak. - Hát erről van szó, ugyebár? - nyújtja a csuklóját az utasnak, mert a keze olajos. - Ha meg tudunk egyezni - mondja az utas. - És mi az elképzelése, ha szabad kérdezni? - Maga mondja meg. - No mégis. - Én ezt nem tudhatom - mondja óvatosan az utas. - Még azt se tudom pontosan, hogy mire való ez a gép- - Ez a gép - mondta a borostásmellü buzgón - belvizeket fog elszivattyúzni. - Nagyszerű - helyesel az utas. - Elsőrendű konstrukció - dicséri a sofőr. Örkény 100