Artmagazin 2005. május-június [antikvár]

TISZTELTART Előző számukban (2005. márciusáprilis) a körkérdésre Mi az Ön véleménye a közelmúltban megnyílt Lud-wig Múzeumról, a kiállítóhelyről éi a nyitókiállítciiról? adott válaszukban ketten is kitértek a Művészetek Palotája más részeire is (melyekre pedig a kérdés nem vonatkozott), és így mindketten megemlítették az én nevemet, a Nemzeti Hangversenyterem belső felületének mintegy ezerharminc négyzetméterére kiterjedő munkámat bírálva. Egyikőjük Bak Imre kollégám (47 évvel ezelőtt egy osztályba jártunk a Főiskolán), - a másik a fiatalabb Fitz Péter, a kiváló karrier-művészettörténész (most éppen karrierje csúcsán). Mindkettejük bírálata laikus - és teljes félreértése, nem-értése munkámnak. Azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy az alkotóművész barát teljes válaszában, és engem érintő kritikájában semmi de semmi bántó vagy sértő nincs, az alkotás nehézségeit, kínját ismerő empátiája teljes a másik alkotó irányába akkor is, amikor nemtetszését érezteti (akár építész az alkotó, akár képzőművész). A művészettörténész, - nevezhetjük megélhetési művészettörténésznek, - ezzel szemben brutális, nemtelen és tisztességtelen tudatlanságában. Éppen ezért kértem Önöket, hogy a sajtóetika szabályai szerint adjanak helyet válaszomnak következő lapszámukban. Ezt a lehetőséget meg is kaptam, élni azonban most nem tudok vele, mert 6-8 nap (a lapzártáig) az árnyalt kifejtéshez nem volt elég. De ez talán nem is baj ezúttal, tekintve, hogy a sors szeszélye folytán a következő oldalakon nyújtják át olvasóiknak a Tanárok a KépzőművéAzeti Egyetemen sorozatuk negyedik darabját, Iványi Bianca tanulmányát, mely éppen az én munkásságommal foglalkozik. Nem lenne tehát ildomos két blokkban is a figyelmet személyemre fordítani. Végleges válaszomat tehát, ha egyetértenek ezzel, még egy lapszámmal eltolnám. Célszerű lenne, ha szövegem két egységből állhatna: egyrészt ideje lenne végre ennek a nagyszabású pro- jektnek, ami a Nemzeti Hangversenyterem belső tere, egy hiteles fenomenológiai leírását adni. A 33000 légköbméter volumenű, négy szinten bejárható EGY-TÉR (földszint és három karzat) szerintem nem értékelhető egyetlen pillantással, megértéséhez-megszeretéséhez (vagy elvetéséhez) nem elegendő egy pro-tokolljegy a megnyitóra, avatőünnepség-re. (Ennek borzalmait abulvárújságírás minden patronját puffogtató Fitz Péter is túlságosan szelíden ecseteli a valósághoz képest.) Az avatóünnepségen a magyar királyi TV sokszor 10000 wattos, iszonytató lángpallosokkal gyilkolta meg az általam előző nap beállított fénydramaturgiát. Azon a napon én is iszonyodtam a teremtől. De a televíziós közvetítésektől függetlenül sem működik még a tökéletes világítás, a terem tehát valójában még nincs is kész. Ősszel kezdek el a helyszínen bejárásokat és előadásokat tartani (ahogy Marosi Ernő javasolta rögtön az avatóünnep után), valamint egy leíró-ismertető katalógust készülök kiadni a térről (a terembe látogató Hans Belting javaslata, aki felajánlotta, hogy ír a füzetbe). Egyedülálló konstrukció ez az akusz-tikai-építészeti-képzőművészeti tér, vagy van hozzá hasonló? Ami hozzá hasonló, attól miben különbözik? Ki a három alkotója a térnek? Miként olvasható le optikailag az akusztikai és az építészeti, és mit emel ki, illetve mit takar el a képzőművészeti? Mik a tér hibái? Mi az, ami még változtatható, és mi az, ami már nem? Ezen túl: hogyan készült a mű? Mi volt a szerepe a megrendelő Ar-