Artmagazin 2017/3. [antikvár]

Részlet: Címlapunkon Olga Costa képe, aki 1925-ben, a 12 éves korában emigránsként érkezett Mexikóba Németországból, ahová viszont korábban zenész szülei emigráltak a cári Oroszországból, a zsidóüldözések elől menekülve. Ez a képe, több művével együtt a dallasi múzeum mostani kiállításán szerepel, amely Mexikó művészetét mutatja be, hogy az amerikaiak testközelből ismerkedhessenek (mielőtt megépülne az ő kerítésük) azzal a kultúrával, ami kb. hatszáz kilométerrel lejjebb kivirágzott a közép-amerikai mesztic televényen. Nem kis mértékben annak a hatalmas európai vérfrissítésnek köszönhetően, amit Mexikó pont a zavaros idők miatt kapott folyamatosan a 19. század végétől, Trockijostul, Kahlo-apukástul és mint látjuk, Olga Costástul. És hogy a népvándorlásnál maradjunk: nemrégiben mutatták be a Kincsem című filmet, amiből viszont kihagyták azt a Tápió mentén lábra kapott legendát, hogy Kincsem azért volt nagy, vagyis éveken át a legnagyobb lóversenyek hajrájában, mert a trénere nem sík terepen járatta, hanem mindig felzavarta egy dombra, aminek csodás kisugárzása egyébként súlyos ízületi baját is meggyógyította. Ez alatt a domb alatt sejtette a helyi birtokos testvérpár, a Kincsemet birtokló Blaskovich Ernő unokaöccsei, Blaskovich János és György Attila sírja helyett egy szkíta aranyszarvas - mint olvashatják cikkünkben, a perzsa és görög hatásokkal gazdagított szibériai-szkíta állatstílus valamilyen úton-módon a Tápió mellé került ötvösremeke.