Film-Színház-Muzsika 1963. (nem teljes évfolyam) [antikvár]

EinuT/iTdk KepHÍitk hciiom pilUmcitot rogzilenek a niiitcitókkul mozgalmas (?liriúlt ^/inhózi tieliöl Fent: A Nemieti Szinhaz Ansztoohanési „Béke" cimú komediaial mutatta be. Kepii?»-kön; Ungvóri László (Kofvezetó). Ba'o Morgit (Beke), Trügoíoüz (Rnjz Jaiios). — Ktitíkánk a 10. oldalon. Boira Vilógliitij mvisícal, oz „Itnio la Douce" sioioit meg a Potöfi Színház siínpacJón, „Irma, te édes" cirnmet. Képünkön: Psoto Irén (Irma), Hoivóth Tivadat (Nestor). - Kritikánk ci 14, oldalon. Lent: Az Operaház Cimarosa .,Titkos hózas-sag" cimü vigoperájót mutatta be. Képünkön: Agoy Korolci (ElisetUi), Sándor Judit (Fidalma), l.ószlo MoíQit (Cofolina). Melis György (Robinson gróf), - Kritikánk ci 8. oldulon. ROmeii a víqszínhAz színpadán még nem játszottak Shakespeare-tragédiát. A premier sikerült, az előadás egyenetlenségei ellenére is magávalragadó volt. Mi teszi frissé, kimeríthetetlen né a megváltozott életstílusú és ízlésű néző számára is a Rómeó és Júliát? Hőfoka! Itt minden egy vulkán krátere, a közönség a kráter peremén toglal helyet, persze hogy izgalomba hozza egyetlen szikra is, hiszen tudja: tűzvész iehet belőle. És kimeri thetetl enné teszi a Véletlenek halmaza, a „hiteles esetlegességek" sorozata is: mi történik, ha Rómeó nem megy el a bálba?; ha nem lép Mercutio és Tybalt kardja közé?; ha megkapja Lőrinc barát üzenetet? , Leginkább Escalus herceg záró-s/avaiból közelítették meg eddig •-rfnpadjainkon a tragédiát: „Bús bé-külósre virrad hát a reggel S fajdalmasan szól a krónika, " Várkonyi Zoltánt viszont nem a sze-lelmesek pusztulása érdekli, initább a szerelem születése és" elpusztitha-tatlansága. Tudja, hogy ez a tragédia prológus, melyben a huszonhét esztendős zseni programot hirdet, s az .sem .kétséges, hogy Rómeó csak elő-. hírnöke a halhatatlan shakespeare-i hősöknek, olyan sort vezet be. amelynek utolsó állomása a szellem Rómeója: Hamlet. Viu-konyi sarkpontjainál közelít a műhöz. Biztos invencióval tapintja ki a shakespeare-i szövegnek azt a mondatát, mely megalapozza a reális véletlenek tömegét, s melyben minden kor közönsége ismertet talál, „én, sors bolondja, éní ." Ezt az alig két órája férj, a mennyből viJlámcikázás gyorsaságával a pokolba zuhanó Rómeó mondja a leszúrt Tybalt felett. Az imént volt az esküvő, Júlia dajkájának már átadta a kötélhágcsót, mely majd szerelméhez repíti. A beteljesülésre készüli, s most — ha rátalálnak — a halál vár lá, Kardot tartó keze lehanyatlik, összegörnyed, így löki ki magából a .szavakat: „Én. sors bolondja, én!" Védetlen hát az ember sorsával szemben? Az örök kérdés sűrűsödik az előadás e nagy pillanatában. Ennyi azonban még kevés volna, ha a rendező nem keresné meg a mű rálaszát is erre a kérdésre. Várkonyi talál egy pillanatot, melyben Shakespeare-rel megfelelhet a sorsnak, s melybe egyúttal belesűrítheti a tragédia hallatlan hőfokát, gyúlékony-ságát. Ez a pillanat. Rómeó halála. Így komponálja me§: „csókkal alszom el " -mondja Rómeó, Kúszna Júlia magas lavatalához. Nem éri el. A méreg iibban a pillanatban íimikor visszacsúszik. bénítja meg. A vaskarika. I ¦ ¦ I ¦ ¦ ; ; ^ , • i"; .¦ . ,' ¦ • ' ) TVi ' M '"TI I ' . ' ís Júlia Shakespeare tragédiája a Vígszínházban melybe kapaszkodik, csuklójára fonódik. Megláncolja, nem engedi földre-omlani. A VIQSZÍNHÁZ ELŐADÁSÁN Rómeó állva hal meg. Júlia majd mellé simul, átöleli fkiterjesztett karjait. Ennek a szerelemnek nem alszik ki a parazsa. Igy állhatnak egymás mellett akár évszSzadokig. Legfeljebb néha megelevenednek s vé-gigjátsszáík újra szerelmüifc történetét. Ez a shakespeare-i önvédelem a végzetten szemben: az ideáloknak, az emberinek váUalása a pusztulásban is. A rendezés mindezt azzal is kiemeli, hogy az előadás két nagy pillanatát a báli találkozásban, és a kiipta-jelenet végső egyesülésében jelöli ki; a cezúra, a nagy fordulat pedig Rómeó imár idézett döbbent mondata Tybált holtteste felett. Ha addig a mediterrán játékosság színeiben villódzott, ezután féktelen tra-giikius sodrásilaan pereg a játék. A tempó a végzet felé való rohanás érzetét kelti, ám a vér és gyász romantikus rekvizitumait sehol sém találjuk, mert a rendezés a legtöbb helyen sikerrel kísérli meg. hogy a költészet és szenvedély szólama mellé a természetesség egyszerű hangjait társítsa. Bizonyosan abból az ésszerű felfogásból indul ki, hogy semmi sem természetesebb, „hétköznapibb" a szerelemnél, — az örömnél és a szöivedésnél. Ez a rendezői közelítés nagyvonalú és korszerű, csakúgy, mint Cselényi József kitűnő dísalete, mely nem titkolja, hogy a korhű, látványosan pompás színpadi Verona, deszkából és vászonból épült meg. így — miközben monumentális keretet ad a játéknak — végtelen könnyedséggel, gyorsasággal forogva-emelkedve változtathatja színtereit, mindig alái-en-delve a díszletkompozíciót a gondolatnak. szituációnak. ÉS MOST NÉZZÜK mennyit közvetített Shakespeare-böl a színészi játék? iMtinovits Zoltán kamasz Rómeóként lépett a szánpadra. A Rosalinda-. motívumban is annak a sihedernek affektáltságát hozta, aki nem ismeri még az igazi szenvedélyt, mímeli hát a szerelmet. Egy pillantása, egy játé-l- Rómeú: Latinovits, Zoltán A búcsú (Ruttkai Eva és l.atiiiovits Zollái.)