Film-Színház-Muzsika 1966. november 11. [antikvár]

Részlet: Czillei és Hunyadiak Felfénylett valami a magyar dráma múltjából. S elfelejtett, vagy csak félig megsejtett lehetőségeiből. Egy lappangó remekmű született meg újra, most már hihetőleg tartós életre - közvagyonként s egyúttal méltó elégtételéül azoknak a művészeknek, akik nem nyugszanak bele valóságos értékek mulandósága, bármilyen erőfeszítést kívánna is az újjáteremtés. S mindjárt erről egy szót. A mű Vörösmartyé. Gondolatvilága, szenvedélye, nagy formátuma, tragikus ereje - mind az alkotóra vall. S mégis lappangott, a színháztól észrevétlenül, az irodalomtörténet tartózkodó emlékezetére bízva. Miért? A mi gyakorlatunk sokszor ez: tiszteljük a nagyok szavát s hagyjuk meg mindent abban az állapotában, ahogyan megszületett. Ha nem éled a saját erejéből, hát ne erőszakoskodjunk vele, így legalább nem csökkenti tisztelettel emlegetett alkotójának történelmi dicsőségét. Most ismét egy példa, amely bizonyítja: ki hű valójában a műhöz és alkotójához? Aki szólásra bírja."