Film-Színház-Muzsika 1969. (nem teljes évfolyam) I-II. [antikvár]

Meddig mehet el a kritikus?{S. I.) Sokon teszik fel moslonában a kérdést - a Nép-szabadsóg Éjjeli menedékhely kritikáján vitázva: Meddig mehet el az egyéni hang keresésében a kritikus?"Ameddig akar" - mondanám legszívesebben. A dolgok udvarias lekerekitésével alaposan elszoktattuk az olvosót, a színészt, a rendezőt a szenvedélyes hangú beszámolóktól. Nincs ez mindenhol igy, nem volt ez nálunk sem mindig igy. Anglióban, vagy Franciaországban objektív, higgadt krónikának tűnne ez a nálunk most kedélyeket borzoló írás, vitriolosnak ható jelzői. Kárpáti Aurél tollából, hajdan békés egyezkedésnek látszottak volna.Remélem, nem értékelem túl az egyéni hang jelentőségét, de végtére: a kritikust is meg keli érteni. A kritikus is egyéniség, vagy ha nem az, semmiképpen sem vehetik el tőle a lehetőséget, hogy megpróbálja magát egyéniséggé formálni. Munkája: gondolkozás és ítélet. Joga van az olvasó figyelmének felkeltése érdekében kilökni nyelve alól Démoszthenész kavicsát, mondván: a szánokoknak talán kedvez, mert Önmérsékletre inti őket, a kritikát azonbon lapossá teheti.Mindezt elismerem, mégis azt kell mondanom, hogy -sokak tévhiedelmével szemben - a színikritikust nem pusztán a szenvedélyesen egyéni hang formálhatja egyéniséggé, hanem az ítéleteiben tükröződő felelősségtudat, szakszerűség, és legfőbbképpen eszméinek igazságértéke. A vitatott cikk jókor jelent meg, hogy újra ráébresszen mindannyiunkat erre is. Nem csak arra int, hogy az unalmas, a véleményeket-ellenvéleményeket (ekerítő kritika senki> nek nem kell, arra is figyelmeztet - most már mindany-nyiunk írásaira fordítva a figyelmet -, hogy ha túl kívánunk jutni a latolgatva tapogatózó kritikusi magatartáson, hol van a pont, amit már nem léphetünk át.Mit nem engedhet meg ugyanis magának a színikritikus -ha úgy tetszik - még mint egyéniség" sem?Nem engedheti meg, hogy egyéni hang ürügyen olyan állításokat kockóztasson meg, amelyeknek az ellenkezőjéről a közönség már az esti előadáson meggyőződhet. Nem járulhat hozzá a személyes hang" jogát védve egy régi, rosszemlékű kritikusi mogatartás és az arra rávisszhangzó köz-hongulat felélesztéséhez, amely szerint: ha a kritikus ezt írta, bizonyos, hogy éppen az ellenkezője igaz". Nem teheti, hogy ily módon a sajtó iránti bizalmat csökkenti; hogy érzéktelennek mutatkozik az értékekkel szemben és látszatteljesítményeket ruház fel értéktartalommal.A politika, a művelődéspolitika ma a szavak hiteléért küzd. Ez eszmei harc, melyben a kritikusnak reprezentatív feladat jut. Az ő helye a valóság fanatikusai között van. Soraival segítheti az úgyis minden másképpen van" rosszízű hiedelmet megszüntetni. Ha ezt a hivatását megtagadja, nemcsak munkája értelmévet kerül szembe, azzal a politikával is, melyet pedig bizonyára szolgálni vél. A személyes hangot, az egyéni látásmódot hiányolhatjuk a színházt kritikában, de nagy kár lenne, ha térnyeréséért cserébe, az ítélet igazságtartalmát kellene odaadni.Megjelent hát egy személyes hangú írás, melyben az ítélet hitele és a szólam szenvedélyessége nem hangzott egybe. (Mennyiben? Erre lapunk, más kritikák, a közönségnek az előadás iránt megnyilvánuló érdeklődése és tetszése utaltak már azzal, hogy az előadás valóságos értékeit védve, valóságos tévedései felett sem kívántak szemethunyni.)Mi történt végül is? Megint csak bebizonyosodott, hogy amikor az eszmeiség és a személyes szereplési szándék ahelyett, hogy egységet alkotna, szembekerül egymással, az már nem egyéni hangvétel, hanem az értéktartalmakat ösz-szezavaró egyénieskedés. A vitatott cikk jókor hívta fel a figyelmet arra, hogy idáig nem mehet el a kritikus.A Szöktetés a szerájból felújítását aligha kell különösebben megindokolni. A huszonhat esztendős Mozart, az isteni Ama-deus" ezzel a daljátékával érett igazi színpadi szerzővé, halhatatlan remekének ott a helye minden rangos operaház műsorán. Kivált az olyanén, nünt a budapesti, mely minden korszakában méltán büszkélkedhetett dicséretes Mpzart-in-terprétációkkal. Nyilvánvalóan e nagy tradíció folytatását érezte kötelességének az Operaház, amikor most új szereposztásban, új rendezésben, felfrissítve nyújtotta át a Szöktetést közönségének.A Szöktetés a német Singspiel", (daljáték)-irodalom kimagasló alkotása, ánnak tartotta Goethe is, amikor azt mondotta: az Entführung minden mást ver!" Alakjai a kor divatos vígjáték-típusai, akiket, azonban Mozart géniusza életteljes alakokká varázsolt és akiknek jellemét néhány vonással is plasztikussá, színessé, teljessé tette. S mindezt természetesen zenében! Mozart ebben a művében már a ragyogóan kibontott dallamok, a kiérlelt formák mestere, s mindenekfölött a legváltozatosabb, a leg-sokrétűbb emberi érzelmek nagyszerű ábrázolója. S ezzel még távolról sem érintettük a mű minden gazdagságát, erényét, hatóerejét. Mozart páratlanul céltudatos zseni volt, pontosan ismerte a műfaj dramaturgiai szabályait, s bámulatos arányérzékkel for-málta-építette fel operáját. Idézzük-e a közkeletű anekdotát? Amikor II. Jó-zsef, a premier után megjegyezte: Túl szép ez a zene a mi fülünknek, kedves Mozart, - túl sok benne a kotta"; a zeneszerző öntudatosan így válaszolt: Épp annyi fenség, ameny-nyi szükséges!"Nos, ez az épp annyi" teszi különösképpen nehézzé, problematikussá ^ ezt a Mozartrinterpretációt Művének szelleméből, muzsikájából épp annyit" kell tolmácsolni, amennyi elég". Se többet, se kevesebbet, de annyit" feltétlenül. Az Operaház karácsony másnapján bemutatkozott együttese" noha az énekesek többségének jól ismerjük hiva-tottságát, kitűnő képességeit még nem érte el a mű tolmácsolásához szükséges művészi forrpontot. azt az éppen annyit". amennyit a szerző megkövetel. Felelőtlenség lenne ebből az egy nem éppen szerencsés hangulatú estéből végső következtetéseket levonni; azt azonban nem hallgathatjuk el, hogy ezúttal egyik szereplő sem ért fel képességei, formája csúcsára. Réti Józsefet hajlékony, kiművelt, nemes szépségű lírai tenorja, énekkultúrája, vonzóan egyszerű, kifejező játék-készsége egyenesen predesztinálja Belmonte szerepére. Pillanatnyi indisz-pozíció lehetett csupán a magyarázata, hogy alakítása, teljesítménye (főleg az első felvonásban) halványabbnak, fénytelenebbnek, bizon}i;alanabbnak tűnt a szokottnál. László Margit Konstanzája ugyanígy az előadás erősségévé fejlődhet majd. RendkívülKonstanza megérkezik a csónakkirándulásról a basa palotájábaMOZART-FELÚJÍTÁS AZ OPERAHÁZBANSzöktetés a szerájbólfinom frazírozása, kitűnő píano-kultúrája, bensőséges, érzelemtől fűtött előadása a második felvonás nyitó-áriájában most is megmutatkozott, ám halványabbak voltak kolora-túra-megoldásai, a nagy C-dur áriában pedig hiányoltuk az erőteljesebb, határozottabb drámai hangsúlyokat. Játékának légkörtteremtő erejét is növelnie kell még. A Blondét éneklő Andor Éva közismert muzikalitásával, tiszta, szépen formált énekével állította elénk Blondét, a ,Jiű-séges lányt", akinek egyéniségéből már a későbbi Zerlina és Susanna bájának és kacér kedvességének kellene felénk mosolyognia. Produkciójának vonzását azonban igénytelen, túlságosan egysíkú színészi eszközei jelentősen csökkentik. Ozmin középponti figurája a darabnak. Bódy József hangja megfelel a szerep karakterének, Oz-minjának mégsem örülhettünk. Mozart szinte pszichológiai aprólékossággal festette meg a kezdetben ártatlannak látszó bajkeverő, ám mint később kiderül érzéki szenve-A ^rX.,déllyel megvert, gonosz, vérszomjas, kegyetlen figura alakját Bódy megfogalmazásában egy zsémbes, zsörtölődő hárem-kapuőr lépett elénk Szelim basa mindenható, hatalmaskodó és hatalmával visszaélő, bosszúra éhes, rettegett, s végül- megalázott birtok-felügyelője" helyett. Jaga-sich Péter becsületes igyek-vése sem hangban, sem játékban nem elég a nyúlszí-vű, de bátorságát nevetségesen fitogtató, kedvesen bursikóz Pedrillo életrekeltéséhez. Szelim basa prózai szerepét Supala Kolos játszotta zenei vezetés Erdélyi Miklós kezében összpontosult. Erdélyi a Mozart-stílusban otthonos, érzékeny, a partitúrát mélyen átélő karmester, zenekara szépen, kiegyenlítetten és árnyalatosán szólt, a többi nem rajta múlt Rendező, díszlet és jelmetervező egyszemélyben; Makai Péter. Az utóbbi két minőségében most fölébe nőtt az elsőnek. A színpad ügyes térmegoldásával, ke-WOLFGANG AMADEUS MOZART, a bécsi klasszikus triási halhatatlan egyénisége (1756-1791) boldog völegénysége idején - 1781-82-ben - komponálta a Szöktetés a szerájból című vígoperáját. A szöveget, a maga korában divatos török környezetben játszódó mesét Gottlob Stephanie bécsi operai inspektor" írta a szerző közreműködésével. A bemutató Bécsben zajlott le, 1782. július 16-án. A darab, annak ellenére, hogy Mozart ellenlábasai megpróbálták a mű éltékét csökkenteni, óriási sikert aratott. Magyarországon 1913. március 15-én volt az első előadása.leties-törökös hangulatot idéző óarany színű, forgó építményével igen sikerült megoldás és jó lehetőséget nyújt arra, hogy valóban egy keleti mesevilág környezetébe képzeljük Mozart reálisan megfogalmazott alakjait Méltányoljuk a rendező Makainak azt a törekvését is, hogy elszakadjon a szokványos operai maniroktól, hogy játékossá, mozgalmassá tegye színpadát. Ez mindenekelőtt az első felvonás fináléjának frappáns megoldásában jelentkezett. Egyébként, sajnos, nem tudta eredeti ötletekkel megújítani a Szöktetés színpadán egykor élt, emlékezetes játékokat, humoros ötleteket. Az előadás epilógusának inkább operett-színpadra illő zárómozzanatát pedig legszívesebben elfelejtenők A másik szereposztást e sorok írásakor még nem ismerjük. Biztosak vagyunk azonban benne, hogy a két szereposztásból végül is egy igazi, vérbeli Szöktetés születik majd az Operaházban.Albert IstvánBlonde és Ozmin, a basa vérszomjas birtokfeliigyelője: Andor Eva és Bódy JózsefA hűséges szerelmespár: Belmonte és Konstanza (Réti József és László Margit)