Film-színház-muzsika 1985. (nem teljes évfolyam) I-II. [antikvár]

Részlet: M je Török Sándor vasárnapi beszélgetése PETI SÁNDORRAL Az epizodisták szerepéről Török Sándor: A mellékszereplő az epizodista, akiről azt írja a bíráló, ha ki akarja emelni őt, hogy „néhány szavas szerepéből karakterfigurát formált", vagy „felejthetetlen kabinetalakítást nyújtott". Az epizodista a darabban megmunkálja a kezdeti, még kialakulatlan légkört, hogy a főszereplő már a készbe érkezzék. Áldozatos és hálátlan vállalkozás. Peti Sándor: Valóban vannak ilyen — majdhogynem kellékszerepek. Főleg a régi klasszikusokban, ahol a szerző úgy segített magán, hogy az epizodistával mondatta el a közönségnek a főszereplő nacionáléját, vele ismertette jellemét, tetteit. Dolga volt az is, hogy elmondja a színpadon a kulisszák mögött lezajlott eseményeket, ezzel segítve tovább a dráma menetét. Régen ezt a fajta epizodistát „lándzsás"-nak hívták. T. S.: Egy-egy mellékes figura azonban néha mintegy felemeli azt az egy-két percet, ami őreá esik. Ezen keresztül aztán a teljes környezetet is fölemeli, s mintegy felmutatja a darabot. Például Sugár Károly. A Nemzeti Színház színpadán az Idegen város című darabomban egy alkalmi utcaseprő — hajdani latintanárt játszott. Bejött, néhány szót szólt, és elment. Felejthetetlenül. P. S.: Sugár Károlyt nem lehet összehasonlítani más színészekkel, ö specialitás. A hangja, alakja, arca, de főképp az egyénisége, olyan különleges volt, ami csak „egyszer" fordul elő. A különleges tehetségekből nem szokott készülni másodpéldány. Addig az egy percig, amíg a színpadon volt, ő volt a főszereplő. Ha a világirodalomban több neki való főszerep lenne, ő lett volna a legnagyobb színész, mert ki tudta fejezni a legmélyebb emberi indulatokat. T. S.: Van olyan felfogás, mely szerint, ha főszerepet kap az igazi epizódszínész, akkor kiderül, hogy nincsen • Török Sándor Vasárnapi beszélgetéseit 1946 őszétől 1948 tavaj^áig sugározta a Magyar "•Rádfflr elég „lélegzete hozzá", ö három felvonáson át nem érdekes. (5 felvillan. Nem tudom már, mi volt a darab, és ki a szerző, de ügyes, kommersz darab ment a Vígszínházban évekkel ezelőtt. Te pályaudvari elárusító voltál. Kis kocsival háromszor átmentél a színen. Azt mondtad: Cukrot, csokoládét, narancsot, ba-nántot tessék! Erre emlékszem. És Somlayra, amint kimegy szomorúan és mérgesen a peronról; háta mögött tartja az esernyőjét Cukrot, csokoládét, narancsot P. S.: Én se mondom meg, kinek a darabja volt, nem akarom megbántani a szerzőt; Jól emlékszem az egész háromszavas szerepre. Az úgy történt, hogy egy napon felmentem Jób Dánielhez. Megkértem, osszon már rám egyszer egy nagyobb szerepet is. Hadd mutassam meg, van hozzá elég „lélegzetem". Hát osztott. Ezt, hogy: Cukrot, csokoládét, narancsot! — A banánnal már én toldottam meg a szerepet — bosszúból. T. S.: Mi tesz mégis felejthetetlenné? Szerintem az, hogy magaddal hozod az árus lényét, annak a teljes környezetét, ami 'nincs itt a színpadon. De veled bejön. Magaddal hozod azt a levegőt, amelyben te vagy a főszereplő P. S.: Ezért nem hiszek én abban, hogy van epizódszereplő. Senkinek sem epizód az élete. Mindenkinek nagyon fontos a saját sorsa ; egyformán tragikus vagy vidám. Ha egy epizódszerephez hozzáírnának, úgy, hogy lenne eleje és vége is, tehát drámaivá fejlődhetne a színpadon, akkor ugyanaz a színész ugyanolyan jól eljátszaná. Az irodalom tévedése vagy hazugsága, hogy vannak úgynevezett főszereplők. Mindig főszerepeket játszanak, és vannak epizódszínészek, akikre csak kis szerepet osztanak. Moliere, aki színész volt, de egyben író is, vagy ha ez fáj az írónak, hát mondjuk úgy, hogy író volt, de egyben színész is, nyilván epizódszínész lett volna, ha nem saját magának írja azokat a szerepeket, amelyek őelőtte és őutána csak epizódfigurái lehettek egy darabnak. Gondoljunk többek közt A fösvényre, Tartuffe-re, Dan-din Györgyre. — Amelyik karakterszínésznek magánszínházban kellett eltölte-nie az életét, az mindig kis epizodista maradt. Pedig ezeket az említett főszerepeket valószínűleg jól eljátszotta volna. Ilyen értelemben a drámairodalom Moliére óta hanyatlott. Nem igaz az, hogy a nők csak bonviván típusú férfiakba szerelmesek. S valótlan, hogy csak ilyen hősök körül vannak tragikus bonyodalmak. A drámairodalom úgy tünteti fel, mintha az életben csak a szép, erős, hódító emberek volnának fontosak, és a többi nem számítana, az csak olyan körítés a hősök mellé. Az epizódszereplőnek a legkisebb szerep is főszerep. Ha ilyenkor a színészt megkérdeznék, nem sokat kellene gondolkodnia, hogy elmondja a megjátszott figura előéletét és azt; hogy mi fog vele történni a továbbiakban, amikor már rég nincs a színpadon. Sőt, nyilván azt is tudja, hogy az alak, akit megszemélyesít, mit enne szívesen reggelire, s hogyan mondaná, hogy: esik az eső. Ha jó a színész, akkor mindent tud a szerepéről. Tehát igenis főszereplő. T. S.: A jó epizódfigurának valóban háttere van. Szimatolni lehet belőle azt, hogy ő valahol egy másik összefüggésben főszereplő, és viszont minden főszereplő más és más viszonylatban epizodista csupán. Halhatatlanok és járókelők együtt csinálják a történelmet. P. S.: Hadvezér nincs katona nélkül, ügyvéd kliens nélkül, s úgy látszik hős epizodista nélkül. Az epizodista szemszögéből nézve nagyon érdekes például az Éjjeli menedékhely, amiben csak „epizódszerepek" vannak. Belőlük sokkal köny-nyebb az igazi drámára, az életre következtetni, mintha egy vagy két főszereplője lenne. Itt a főszereplő a nyomor. Ezt többnyire az életben is epizodisták játsz-szák el. Az irodalom különben arra fejlődött, hogy az epizódszerepek lassan fő- szerepekké válnak. Már nem a különleges helyzetek, egyéni tragédiák érdeklik az embereket, hanem azok a mindennapos tragédiák és problémák, amik mindany-nyiunkat érintenek. Szerte a világon aránylag sokkal többen vannak olyanok, akik vasúti peronokon kiabálják, hogy: Cukrot, csokoládét, narancsot, banán-tot tessék! — mint akik főnyereményt nyernek. T. S : Izgalmas ebben a játszmában, hogy aki szembejön velem az utcán, és sose láttam, az a körülmények alakulásai közben egy pillanat múlva főszereplővé válhat számomra. Nézd meg például a mi mostani forrongó-alakuló időnket, az 1945—1946-os történelmünket, ami még „félkész gyártmány". Embereket dobál felszínre, akik aztán, úgy lehet, eltűnnek a süly-lyesztőben. A nagyon aktuálisak tűnnek el leginkább, mert semmi sem mulandóbb az aznap éppen aktuálisnál P. S.: Ugyanígy van ez a jó színháznál. Nem lehet a színészeket beskatulyázni. Aki ma főszereplő, holnap epizódszerepet vállal, s az epizódszínész néha, ha a szerep megfelel egyéniségének, főszereplő lehet. Nincs sivárabb, mint a megfellebbezhetetlen sztárdivat, amikor mindig pontosan előre tudod, hogy mit kapsz, és már a színlapról leolvashatod, hogy mi történik majd a darabban. T. S.: Nézd az epizodistát így: Sopronban az 1340-es években egy derék ezredorvos megszán egy fiatal, beteg katonát, gyönge, zörgő csontú fiút, kiszuperálja. Micsoda sorsdöntő mellékalakok ezek! — Az ezred Olaszországba indul. A fiú nem bírná ki az utat — úgy mutatkozik —, viszont ha kibírná, meglátná Olaszországot. A fiú Petőfi Sándor, s a Gollner ezred jószívű orvosa különös, sorsdöntő epizodista ebben az ügyben. Romantikus epi; zodisták ezek a kirenei Annikeret Platónt kiváltja a rabszolgaságból — József Attilát Horger Antal elta- , nácsolja az egyetemről • — sorsdöntő epizódok. Goethe mellett a hercegi jó ba-