Filmvilág 1961. (nem teljes évfolyam) [antikvár]

EMBER AZ EMBERTELENSÉGBEN Ha számbavessziik a világ filmtermésének javát, szembetűnő jelenséget látunk: az antifasiszta tematika reneszánszát. A háborús téma, mint olyan, nem újj a film vásznán: fegyverzajban született és a győzelem fényében érte el első virágkorát. Az első korszak természetes eszmei . igénye a leleplező, harcbaszólító, agitációs igazság volt. A szovjet fihnfyártás a negyvenes években a dokumentumfilmgyártás frissességével és néha ennek eszközeivel is — kísérte a felszabadító küzdelem úgát. Az első nagy antifasiszta filmek közül való a nálunk nemrégen bemutatott „Hetedik kereszt". Anna Seghers 193&-ban írott regényének amerikai megfilmesítése nemcsak művészi tett, morális ítélet is volt. Mintegy előképe ez a film a győzelmet közvetlenül követő korszak társadalmi összefogást — ha úgy tetszik: népfront szövetséget is hirdető filmjeine]c. Ez a motívum volt szelleírű ihletője az olasz filmgyártás újjászületését jelző nagy Rosselini filmnek, a ,,Róma nyílt város"-nak is, ennek a még romok közt forgatott, klasszikus értékű filmdrámának. A győzelem krónikásának szerepét töltötte be a háború utáni évek egész sor szovjet partizán-filmje. A maga idejében újszerűségével is ható „Tovaris P.", a „Zója", az „IQú gárda", a „Támadás 6.25-kor" — az emberi helytállás nagy történelmi példái. Késólib a sztálingrádi csatát megelevenítő „Döntő fordulat"-nak a történelem logikáját és a harc taktikáját is elemző dokumentumszerűségét háttérbe szorította a „Berlin elesté"-nek allegorikus, legendateremtő pátosza. Az antifasiszta ihletésű filmek sora szinte vörös fonalként húzódik végig az elmúlt másfél évtized filmtermésén. Sajátos színt, talán a legsötétebbet képviseli a német filmgyártás. Egy kézikönyv „Trümmerfilm"-nek (a romok filmjének) nevezi ennek a tendenciának reprezen^ tánsait, s közülük is a legjellegzetesebbet, a német lelkiismeretfurdalás diszharmo- nikus képsorát, „A gyilkosok köztünk járnak" című filmet. Ugyanebből az évből (1946) való a majdnem dokumentumszerű francia „Harc a sínekért" is. Az újjászülető lengyel filmgyártás is az em-bertelenség elleni vádirattal kapcsolódik be a háború utáni művészi törekvésekbe: Wanda Jakubovszkája „Utolsó állomás"-a nemcsak a Marienske Lazne-i filmfesztiválon nyer első díjat, de a velencei Hennáién is mély megrendülést és osztatlan sikert vált ki. A megrendülés és megren-dítés élménye hatja át a soron következő esztendők antifasiszta filmjeit is. Anélj^ül, hogy akár megközelítő teljességre is törekednénk, hadd említsük meg ezek sorából az 1951-es ,,Isten után az első"-t (Pierre Brasseur felejthetetlen filmje) és az 1953-as „Hiroshima gyermekei"-t. Feltételezhetően nem is volt esztendő, amely ne hozta volna meg ebben a témában is a maga emlékezetes vagy legalább becsületes szándékú filmjét. Mégis úgy látszott, mintha lassan-lassan kiapadna a filmművész ihletnek az emberiség emlékezete által táplált forrása. A neoreaUsta film, amelynek ehndítója és szellemi serkentője az antifasiszta gondolat volt — s amelynek úgy jósolták, alkonyát hozza majd meg e téma kimerülése —, új problémák feltárására vállalkozott. A háború elsősorban következményeiben élt a film vásznán. (Ide tartoznak például az i§úság erkölcsi válságának filmjei, a „Valahol Európában"-tól az „Özönvíz előtt"-ig.) Az elapadó antifasiszta film-folyam azonban az elmúlt esztendőkben, szinte váratlanul, újra sodró erejű áramlattá szélesedett: Rómától Moszkváig ismét premier planba került a második világháború. \ligha lehet véletlen, hogy ennek a felfelé ívelő szakasznak egymást követő hullámhegyei — a „Szállnak a darvak"T az „Emberi sors" és a „Ballada a katonáról" — művészi és stíluseltéréseik dacára a tematikában találkoznak. Ezek a filmek — éppen úgy mint a többi nemzetek új.