Filmvilág 1961. (nem teljes évfolyam) [antikvár]

váriáciök egy melléktémára Á művészet szentháromsága: a művész, a mű és a műélvező. Az első kettőről — a film esetében is — gyakorta esik szó. Kétségtelenül, ezek az érdekesebbek, a fontosabbak is. Ám anélkül, hogy lebecsühiém pl. a „homousion és -iuosion", vagyis a film drámai vagy epikus jellegéről folyó, bár néhol már parttalannak tűnő vitát, akár a műnemek és műfajok meghatározására törekvő esz-tétik,ni igyekezetet, hadd szóljak ez alkalommal a „harmadikról", a műélvezőről vagy közönségesebben: a közönségről. Annyira igaz, hogy közhelynek hangzik — mégis el keU ismételni: a filmművészetben a közönségnek, nevezetesen jelenkori, egyidejű közönségnek rendkívül fontos, meghatározó szerepe van. A film más nagyságrendekkel számol, mint a többi művészetek. Az újító festő vagy költő bízvást támaszkodhat a mű-ertól; néhány száz főnyi csapatára, egy könyv sem igényel — közepes siker esetén — néhány ezer vásárlónál többet, s ha becsületesen összeszámoljuk a kétmilliós Budapest hangverseny látogató törzsközönsége nem haladja meg a tízezer főt. (Valószínű, hogy más városokban sem nagyobb az arány.) Lehet filmet csinálni ilyen számításokkal? Arthur Honegger, a kiváló zeneszerző könyvében így panaszkodik: ,, .arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a könyveket elolvashatja, a festményeket meg a szobrokat megnézheti és így megbírálhatja a közönség, a zeneművekről ellenben csak akkor mondhat véleményt, ha előadják s így ő is meghallgathatja ólcet, mert egyébként a legnagyobb remekmű sem más a legtöbb zenekedvelő számára, mhit kibogozhatatlan jelekkel telefirkált, érthetetlen kottaflizet. Ez a zeneművészet végzetes hátránya. A könyv könnyen megvásárolható, a kép vagy szobor mérsékelt belépti díjért megtekinthető, a zeneművek előadása azonban na- gyon jelentős tőkebefektetést igényel." Mindez a filmre annyival többszörös igazság, amennyivel négymilhó több az ötvenezernél — ha egyszerűen csak gazdasági oldaláról közelítjük meg a kérdést. Pedig mennyi más vonatkozással kell még számolni (Pl. akik rendelkeznek azzal a képességgel, hogy a hangjegyek nyomán megszólaltassák magukban a zenét, valamennyien ugyanazt hallják egy partitúra elolvasása után. De ki képes arra, hogy egy forgatókönyvet elolvasva, azt a filmet lássa meg előre, amit az alkotó abból teremteni akar ) Summa summárum — az a film, lett légyen akármilyen remekmű, amelynek csak rajongói vannak, de nincsen közönsége — bukott film. Es a filmnek — egyelőre legalábbis — nincs utókora, nem vigasztalhatja magát az alkotó (s főként a gyártó) az eljövendő nemzedékek megértésével. S ha már itt tartunk — a következő nemzedékeknél —, újból szóba kell hozni, amiről ugyanezeken a hasábokon esett már szó: nem kéne-e alaposan foglalkozni azzal a kérdéssel, illetve megoldásának mó-dozat.iival, hogy a filmnek ne csak jelenkora legyen, hogy a fehiövekvő új generációk megismerhessék a filmművészet — korban ahg néhány évtizedes, vagy akárcsak néhány éves, és mégis elérhetetlen — klasszikusait és félklasszikusait? Persze ez nyomban az általános oktatás és a film kapcsolatához vezet. Valóban ez a fő kérdés. S mit tagadjam: szakadatlanul csodálkozom, hogy pedagógusaink és nevelésügyünk irányítói még mindig nem ismerték fel ennek fontosságát. Olvasom rendületlenül a sűrűn sorjázó vitairatokat: „korszerűsítsük az iskolai oktatást", „milyen módon lehet kisebb megterheléssel több humán tartalmat nytytani az oktatásban", „hozzuk.közelebb az élethez az iskolát" és a többi És a vitában alig merül fel a film és az oktatás kapcsolata. Akkor, amikor az előzetes statisztikai jelentések szerint az elmúlt évben már 140 millióra növekedett a niozilátogatók száma az országban. És minden — diákjait valamennyire ismerő — pedagógus tanúsíthatja: a fiatalok érdeklődése a mozi iránt messze meghaladja a statisztikai átlagot, az egy főre eső évi tizennégy filmnézést. Hát iTiikor fedezzük fel: nincs kézenfekvőbb lehetőség a Jiteráris és vizuális kultúrához való közelítésre, mint kihasználni ezt az érdeklődést. Nem is szólva arról, amit Balázs Béla „kulturális népegészségügynek" nevezett, hogy amíg a kultúra más területein — hála Kodály nagyszerű tevékenységének, ma már a muzsikábaii is egyre inkább — igyekszünk határozottan befolyásolni a fiatalok ízlésének alakulását (más kérdés, hogy milyen sikerrel), addig a filmnél átengedjük őket a teljes spontaneitásnak. De ha már ez így van s egyelőre, sajnos, úgy látszik nem lesz másként — teszünk-e valamit, hogy legalább az érdeklődők, a tudatos filmbarátok ismereteit gyarapítsuk, filmkultúráját növeljük ? A közelmúltban olvastam egy szűkszavú jelentést. így hangzott: „A Lengyel »Film-kiadóvállalat« most ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját. Tíz év alatt 177 művet adott ki 3676000 (hárommillió liatszJzheWeuhat-ezer) példányban, melyek értéke huszonnégymillió zlotyt tett ki." És nálunk? Jó néhányan több év óta cikkezünk ezügyben. Nem is panaszkodhatunk — hiszen cikkeink megjelennek. De az ügy, a magyar film-könyvkiadás mitsem lep előbbre. Miért? Nem tudom, hiszen ami eddig megjelent (pedig valóban jó mű még szinte meg se jelent) az mind elfogyott. Vagy tán nem lenne mit megjelentetni? Ezt a legminimálisabb tájékozódás után senki nem mondhatja. A világ filmirodalma ma már lassan alig felbecsülhető számú kiadványt mondhat magáénak s ezek között akad jó néhány, amelyet érdemes megismerni és megismertetni. S ha csak feleannyi lehe- tőség lenne erre, mint például — a^ egyébként szintén szükséges — sportkiadványokra vagy kézimunka szakkönyvekre . . . Dehát miért lenne? Hiszen a film _ csupán — „a számunkra legfontosabb művészet". Folytassam a „variációkat?" Lehetne meg szólni az iskolánkívüli népművelésről, a TIT ilyen téren végzett. — illetve nem végzett — munkájáról. Hogy nincs ilyen érdekló'dés? Miskolcon a Műszaki egyetemen az elmúlt félesztendőben tartottam egy öt előadásból álló sorozatot ,,a mai filmművészet néhány kérdéséről". A sorozatnak több mint hnromczerUétszáz hallgatója volt. (Zömében műegyetemisták, inérnökjelöltek, akiknek művészeti érdektelenségére oly gyakran hivatkoznak búslelkű filoszok.) Hozzáteszem: ez a sorozat, amelynek folytatásához most kezdünk majd, nem is olyan ,,álcázott niozizás" volt, mint a megszűnt filmklubokban. A bevezető előadások időtartama meghaladta a háromnegyed órát s ezt hallgatták végig .alkalmanként sok százan. Dehát megemlíthetném a „stúdió" mozi kérdését is, ami -- már úgy látszott —¦ lépett egyet előre. Ám talán éppen az, hogy a kísérlet igazolta a feltételezést, bizonyította a létjogosultságot, ezért akadt el, várva a bizonytalan újrakezdést . . . Másfélesztendeje talán annak, hogy minderről — nagyjából ugyanígy, ugyanezeken a hasábokon írtam volt. S ha fel akarjuk mérni — történt-e valami azóta, ugyancsak kicsit billenne a mérleg a megvalósult elképzelések irányába. Mindenesetre újból elismétlem mindezt. Jóllehet tudom: a szavak önmagukban, még írott formában sem jelentenek sokat — de hiszem: az öreg Cato „ceterum censeo"-ja is hozzájárult Karthágó falainak ledöntéséhez . . . BÁN RÓBERT