Filmvilág 1962-1963. (vegyes számok) (28 db) [antikvár]

Részlet az 1962/1. számból: A ZSENI PARADOXONA A Filmvilág számára írta: NYIKOLAJ A. LEBEGYEV professzor, a Szoi'jet Filmművészeti Főiskola filmtörténeti tanszékének vezetője Negyven évvel ezelőtt, 1922 januárjában mondta Lenin Lunacsarszkijnak, aki akkor a kulturális ügyek népbiztosa volt: „Maga nagy pártfogója a művészetnek, így hát jó erősen vésse az eszébe, hogy a legfontosabb míívészet a film." Már sok millió szovjet mozilátogató jó néhányszor olvasta vagy hallotta ezt a mondatot, megszokták, szinte axiómának tetszik. Mégis, amikor tizenöt hónap múltán, 1923 áprilisában először hangzott el nyilvánosan ez a mondat (Ltinacsarszkij idézte a művészeti dolgozók kongresszusán) sokakat, különösen a művészeti értelmiséget váratlanul érte Lenin 'gondolata, s csak irodalmi fordulatként, a zseni paradoxona-ként fogadták. A forradalom első éveiben készített néhány szovjet film felületes és kezdetleges volt. Nemcsak hogy más művészeti ágak klasszikus műveivel nem lehetett összehasonlítani őket, de még a fiatal szovjet irodalom, színház és festészet legjobb alkotásaival sem. Hogy nevezhetjük akkor a „legfontosabb" művészetnek? A művészeti értelmiség körében, beleértve a haladó gondolkodásúakat is, szélesen elterjedt az a meggyőződés, hogy a film nem művészet, hanem más míívészeti ágak (a színház és egyéb látványosság) sokszorosításának technikai eszköze és körülbelül olyan szerepet játszik, mint a- nyomtatás. „Lehet-e a film önálló művészet?" — kérdezte a fiatal Majakovszkij nem sokkal a forradalom előtt. Meg is felelt rá: „Ter-mésíetesen, nem." „Csak a művész teremtheti meg a valóságos életből a művészi alakokat, a film csupán ügyes vagy kevésbé ügyes sokszorosítója ezeknek a figuráknak"! Film és művészet különféle nagyságrendű jelenségek." Gyökeres változás történik a rízes évek végén, a húszas évek elején. Egyes filmeken (Griffith Itolerance-ján és egyéb mű--vein, Pratazanov legjobb alkotásain, Ver-tov és Kulesov kísérletezésein) akkor már felfedezhető a film kifejezési eszközeinek tudatos alkalmazása, s ezek az eszközök már megkülönböztették őket más művészi jelenségektől. Megkezdődik a folyamat, és a filmművészet a színház pótszeréből önálló művészetté válik. Ám a filmvásznat elözönlő selejtek zavaros áradatában szinte észrevérienek maradnak az újnak ezek a hajtásai. „Nevetséges dolog ,film művészetről' beszélni — írta 1922-ben egy ismert színikritikus, a Pravda és más szovjet iíjságok munkatársa, Vlagyimir Bluhi. — Ez a hírhedt ,művészet' magába sűrített valamiféle pótszert, meg különféle sarlatán és szmer-gyakovi vonásokat. . . Természetesen semmiféle .filmművészet' nem létezik." És akkor elhangzik a kijelentés: a jllm nemcsak hogy mí'ivészet, hanem a legfontosabb művészet! Sok száz más esethez hasonlóan a paradoxul hangzó mondat Lenin zseniális előrelátását bizonyította. Mint ahogy a kegyetlen nélkülözés és összeomlás éveiben a ,,Kreml álmodozója" megrajzolta Wells előtt a holnapi Oroszország fantasztikusnak tetsző képét — az ezernyi hatalmas gyárral, üzemmel, villanyteleppel benépesített óriási ország jövendőjét —, éppen így az akkori filmművészet nyomorúságos külseje mögött Lenin , meglátta a nemrég született új művészet jövőjét. És Leninnek igaza lett. Néhány év múlva a filmvásznon felcsillantak a szovjet filmművészet első gyöngyszemei: Pa-tyomkin páncélos, Az anya, Szentpétervár végnapjai és a Dzsingisz kán utóda, továbbá Dovzsenko filozófiai filmköltemé-^ nyei. Eszmeiségük mélysége és szenvedély essége, az erő és élesség, amellyel az élet"