Filmvilág 1977. (nem teljes évfolyam) [antikvár]

A gondolat novellistája EMLÉKEZÉS HÁMOS GYÖRGYRE Semmitől sem irtózott úgy a művészetben, mint a retorikától. S ha most olvasná — olvashatná — e sorokat, itt felnézne a kéziratból és csendesen megjegyezné: írj Inkább csak annyit, nem szerette a retorikát. Csaknem húsz esztendőn át volt szerkesztőségi főnököm, irtotta burjánzó jelzőimet, csendesítette túl-habzó indulataimat. S most egy-egy írásom után tanácstalanul ülök a papír előtt — ha megmutathatnám neki Kikérhetném a véleményét Odaadhatnám, hogy húzza meg Pedig az írással foglalkozók tudják, .kevés gyötrelmesebb procedúra van ennél. De ő valahogy ezt is azzal a gyöngédséggel, együttérzéssel, azzal az olivecronai biztonsággal végezte, mint minden kritikusi tevékenységét. Szinte megnyúlással vittük legkedvesebb szellemi gyermekeinket is szerkesztői sebészkése alá. Tudtuk, csak azt operálja ki belőle, amitől ihomályossá vált az igazsága, pantatlan az érvelése; s hogy hozzáértő „operációja" után méltányosabb, emberségesebb lett írásunk hangvétele. S hadd valljam be: gondolatban most is neki mutatom meg először minden írásomat. Emlékeimben élő alakját, szellemét kérem meg, hogy irtsa ki mindazt, ami fölösleges benne. Ha tudva tudom is, milyen fájóan illuzórikus és reménytelen ez a halálontúli együttműködés. Nemcsak azért idézem fel most Hámos Györgynek, a szerkesztőnek az alakját, mert az az egykori .nekrológokban — érthetően — elhomályosult a nagyobb nyilvánosságot élvező írói, publicisztikai tevékenysége mellett, hanem mert ez a szomorú évforduló egybeesik egy másikkal, kedves szellemi gyermekének, a magyar szocialista filmsajtót és filmpublicisztikát útjára indító Filmvilág megindulásának huszadik évfordulójával. A feltámaszthatat-lan helyett megnyugtató és vigasztaló azt is megidézni belőle, amit nem kell emlékezetünkkel életre kelteni. hiszen máig ható eleven programként él annak a lapnak a törekvéseibe, amelynek tizenkilenc esztendőn át irányítója és vezetője volt. A Filmvilág első számának programadó vezércikkében így vallott a film hivatásáról: „A film világa ma már egyet jelent az egész civihzált világgal. A film mindenkihez szóló nyelvén, e különös művészet talán legnagyobb eredményeként, a népeknek olyan beszélgetése kezdődött meg a földön, amilyenről a legmerészebb álmodók sem álmodtak. A művészetek mindig is alkalmasak voltak a nagy békéltető, a nagy közvetítő feladatára. De melyének volt annyi híve és megbűvöltje, mint a filmnek, s melyik volt olyan fürge és közvetlenül ható, mint a film? A békéért ma egyetlen művészet sem tehet többet a filmnél. A vetítőgép sugara pusztítja a nemzetekről való balhit, a sovinizmus, a faji gyűlölködés .baktériumait. Népek Ismerkednek a filmen, művészetek és kultúrák versengenek, hatnak egymásra és gazdagítják egymást." De a humanista gondolkodó hitvallása után következzék a szerkesztő ars poeticája: „A film nemzetközi jelentőségével együtt «nőtt az alkotók felelőssége. Műveikkel nemcsak művészetükről tesznek tanúságot, a népről is vallanak, annak örömeiről, gondjairól és reményeiről. S arról a társadalmi rendről, melyet a nép elfogadott, s mely e szüntelenül megújuló művészetet legfontosabb művészetének ismeri el. Vigyáznunk kell azonban arra, hogy a fokozott alkotói felelősség kedvvel, s ihlettel töltse el a művészt, ne szorongással. E lap egyik fontos feladata annak tudatosítása, hogy bár a magasszínvonalú alkotás büszkeség és öröm számunkra: a sikertelen mű — nem bukás, nem tragédia. A bukástól való görcsös félelem szárnyát szegi a fantáziának, elszürkíti a művet. Bátor alkotásokkal, s mindig megújuló kísérletezéssel kell keresnünk filmművészetünk legsajátosabb tar- /