Filmvilág 1985/9. [antikvár]

Filmművészet, pénz, piac Beszélgetés Kőhalmi Ferenc filmfőigazgatóval FILMVILÁG: A nemzeti filmgyártás nemcsak a szocialista, de számos kapitalista országban is az állami költségvetésből támogatott művészeti ág. Hazánkban a nehezedő gazdasági viszonyok, a minden területen^ igy a rnűvé-szetén is a piaci rentabilitásra törekvő reformgondolkodás, az állami dotációnak az inflációval együtt nem emelkedő, tehát gyakorlatilag csökkenő ösz-szege nem éppen derűs jövőt fest a magyar filmművészet elé. Ugyanannyi pénzből most már nem évi húsz, csupán tizenöt játékfilmet lehet gyártani. A praktikus zsdanovi utasítás: „Alkossatok remekműveket*' — már annak idején sem bizonyult hatékonynak ; nyilvánváló, bizonyos minimális filmszámra szükség van, hogy közöttük esetleg remekművek is megszülethessenek, s a nemzeti filmművészet arculata kirajzolódjék; — igy a jelenlegi helyzet meglehetősen drámainak látszik. A filmfőigazgató a harci magaslatból, a kormányzat és a filmszakma érdekeinek kereszttüzében hogyan látja a közeli és távolabbi jövőt ? KŐHALMI FERENC: Az igazság az, hogy a főigazgató — miként a többi kulturális ágazat vezetője — nem harci magaslaton, hanem a harcmező kellős közepén van, méghozzá olyan harc közben, amely nem csupán a kultúra területén, hanem az egész magyar társadalomban azért folyik, hogy az egyre nehezedő gazdasági feltételek és az egyre összetettebb — s ezért értőbb és artikuláltabb erőfeszítéseket igénylő — társadalmi gondok közepette ne csupán talpon maradjunk, de a további fejlődés biztosítékait is megteremtsük. Társadalmunkban a negyven év előtti történelmi fordulat után, csaknem húsz éve bekövetkezett a gazdaságpolitikai fordulat is: fel kellett ismerni, hogy a szocializmus fejlődésének érdekében nem lehet figyelmen kívül hagyni a gazdaság természetrajzát, a gazda- ságnak is meg kell találnia a szocializmuson belüli hatékony mozgásformáit. Űgy gondolom, olyan időszakba jutottunk, amikor jelentős erőfeszítésekre van szükség, hogy a legszélesebben értelmezett kultúra társadalmi fontossága éppoly elismert legyen, mint most a gazdaságé. A gazdaság fölértékelődése a magyar társadalomban újból felhívta figyelmünket az áru- és pénzviszonyok jelentőségére. Végülis Marx A tőké]énék harmadik kötetében nagyon sok megjegyzés van arról, hogy az áru- ós pénzviszonyok értékmérő funkcióját hogyan lehet és kell felhasználni. Ez azért nem váltott ki kellő érdeklődést, mert az áru és pénz fogalmáról hosszú ideig úgy gondolkodtunk,hogy csak türelemre van szükség, várni kell, ós a szocializmusban ezek úgyis magliktól múltidőbe kerülnek. A valóság azonban rákényszerítette a társadalmat, hogy átértékelje ezt a gondolkodásmódot. Ez az átértékelés a kultúra területén is folyik, és épp any-nyi értetlenséget vált ki, mint ahogyan azt korábban a gazdaság területén tapasztaltuk. A kultúra sem vonhatja ki magát ebből a folyamatból. Nyilvánvaló, a gazdasági változások a filmgyártást is az eddiginél sokkal inkább a piacra orientálják. Természetesen nekünk is figyelembe kell vennünk az újfajta követelményeket, de semmi esetre sem úgy, hogy a játékfilmgyártás lehetőségeinek megteremtésében, az értékek megítélésében a piaci rentabilitásé legyen a döntő szó. Nem hagyhatjuk, hogy csorba essék azon a tekintélyen, amelyet a magyar filmművészet a társadalmi problémák komoly és mély ábrázolásával vívott ki magának a világban. De ugyanakkor a magyar filmnek szervesebb kapcsolatot kell kialakítania a magyar közönséggel, és pontosabban kell reagálnia a magyar valóság változásaira. A már kiművelt érzékenységét hasznosítva segítenie kell a szükséges változások felismertetését. Az elmúlt években a politikai vezetés újból és újból megfogalmazta, hogy a magyar film ma nem játszik olyan jelentős társadalompolitikai szerepet, mint a hatvanas években tette, amikor nem egyszerűen visszatükrözte ós regisztrálta a társadalmi mozgásokat, de bizonyos folyamatokat maga is indukált. Ha egy kultúrpolitikai vezetés, ha egy művelődéspolitikai dokumentum ezt igényli a magyar filmtől, olyan kihívás ez, amit mindenkinek végig kell gondolnia a filmszakmában, amire mindenkinek reagálnia kell. Ami a filmszakma gazdasági helyzetét illeti, teljesen egyetértek azzal az állásponttal, hogy az évi húsznál kevesebb játékfilm veszélyesen beszűkíti a magyar filmművészet lehetőségeit. Talán nem árt emlékeztetni, hogy a magyar film történetében a felszabadulás előtt volt olyan időszak is, amikor nem évi húsz, de 40—50 film készült, ha ezek nem a mai minőségi igények jegyében születtek is. Ma szerintem az optimális szám évi 25—30 film volna. Persze ne feledkezzünk el a kegyes öncsalásról sem: az utóbbi években az évi húsz játékfilm közé besoroltuk a kisebb költségvetésű, egész estés dokumentumfilmeket is. így történhetett, hogy az év végi elszámolásoknál néha 20 feletti szám jött ki, ami a külső szemlélőben inkább a bőség, mint a szűkösség képzetét keltette. Arról nem is beszélve, hogy a pénzügyi lehetőségek és műszaki feltételek szorítása milyen mórtékben hozta előtérbe az úgynevezett szoba-konyhás filmeket, előkelőbben szólva, a kamaradrámákat. A pszichológiai történetek száma megsokasodott, 8 ez nem minden esetben szellemi folyamatok kivetülése, gyakran puszta alkalmazkodás a szegényes költségvetéshez. Radványi Géza mesélte, hogy az ötvenes évek elején a Larousse-hB,n olvasta: a neorealiz-must Viscontival, De Sicával és Ros-sellinivel együtt neki volt szerencséje elindítani. A Larousse tekintélyes orgánum, ami ott írva van, nyilván megfelel a tényeknek, dehát neki fogalma sem volt akkoriban, mi is az a neorealizmus. Megkereste Rómában De Sicát, hátha ő tudja. De Sica is tanácstalannak mutatkozott, együtt mentek hát el Viscontihoz. Visconti azt mondta, kérdezzék meg Rosselli-nit, ő mindent tud. Rossellini aztán tömören megfogalmazta a neorealizmus lényegét: „pénz nincs, de filmet kell csinálni." Radványi Géza azért mesélte el ezt a történetet, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy bár a szorító gazdasági feltételeket minden filmgyártás akceptálni kényszerül, mégsem biztos, hogy ennek együtt kell járnia a művészi igényesség föladásával, akár a filmszám csökkenésével. Ki kell fejlesztenünk azt a módot, ahogyan ebben az új helyzetben jól és eredményesen dolgozhatunk.