Filmvilág 1991. január-december [antikvár]

A rendszer végszava KIRÁLYI TÖBBES SCHUBERT GUSZTÁV Ötvenhat forradalom volt. Harminchárom éven át bizsergett a nyelvek hegyén ez a kimondhatatlan mondat. Harminchárom évig senki sem merte, akarta, vagy ha merte és akarta, nem tudta nyilvánosan kimondani. Túl soká. Mert addigra ezen az egymondatnyi résen szinte minden mondatunk semmibe veszett. Csak a szavak maradtak. Egyre több szóval, egyre kevesebbet mondtunk. Ebben a szóinflációban hitelesen szólni '56-ról csak úgy lehetett, ahogy azt Jeles András tette &á/viAar-adaptácidjában, artiku- lálatlanul. Dobozy Imre rendszerhű október-drámáját, könnyűszavú hazugságzagyvalékát rémes hebegésbe fullasztotta, felismervén, amiről nem lehet beszélni, arról dadogni kell. Ma már, vélhetnénk, lehetne szabadon és világosan szólni '56-ról, és arról a rendszerről, ami utána következett. De nem lehet. A szabadság első filmjei már (még?) csak any-nyit tudnak mondani ötvenhatról, hogy „forradalom volt". Csakhogy ez most már édeskevés, ami az előző rendszernek végszava lehetett, 56 regényének, a terror drámájának, ha mégoly fontos is, csak az első mondata. Ebből az egy mondatból legfeljebb egy állóképre futja. Ezért van az, hogy az '56-os játékfilmeket nézve, mintha néma múzeumi termekben járnánk, a diorámákban ott van beöltöztetve minden szereplő, a géppisztolyos, karszalagos nemzetőr, a Molotov-koktélos pesti srác, az orvul lelőtt szanitéclány, a forradalom mellé állt katona, a munkástanácsot szervező proletár, szemben velük pedig a tömegbe lövető ávós, a külföldre menekülő párttitkár, az orosz tankok. A tárlókban pedig ott sorakozik minden korabeli rekvizit, a kitépett címerű nemzeti zászló, a halottakért lobogó utcai gyertyák, az Egmont-nyitányt hömpölyögtető rádió, amely a hitelesség kedvéért legalább négy filmben adja tudtul, hogy „csapataink harcban állnak". A következő teremben pedig ott a Fertő nádrengetegében lopakodó „disz-szidens", a bosszúszomjas pufajkás, a szadista börtönőr, az agitáló MSZMP-aktivista, és háttérben a KGB-s tiszt. Szerep, öltözék, fegyver, minden korhű, csak éppen a helyzet nem az. Amit látunk, játszódhatna bármely forradalomban, bármely megtorlás idején. Az élőképbe merevített jelenetek időtlenek, az örök Jó és Rossz feszül itt egymásnak. Akárcsak tegnap, csupán a beállítás változott, forradalmár és ellenfoiradalmár helyet cserélt. Végre az igazságnak megfelelően: immár a zsarnok ellen lázadó a forradalmár, és a pribék az ellenforradalmár. De hát azért ez még a múlt, ez még ugyanaz a múzeum, a „gyűlölet múzeuma". Ugyanaz a győzelemvallás, ugyanaz a hőskultusz, ugyanaz a tömjé-nes áhítat. Nem ez az igazi elégtétel. Nem a Pantheon színeváltozására van szükségünk, hanem a szoborcsoportok örökkévaló pillanatába bele nem sűríthető eleven történelemre. Nem mártír-kultuszra, hanem '56 és '58 véren szerzett, páratlan, és ezért különösen értékes történelmi tapasztalatának birtokbavételére. Arra, ami az első mondat után következne. Arra, ami a tilalmak és hazugságok űrén át a semmibe tűnt. 56 „hármas út". Nem győztes forradalom, nem dicsőséges restauráció, középút: levert forradalom, bukott restauráció. A világtörténelemben százával sorjáznak a levert forradalmak, de az, hogy egy győztes forradalmat egy képzeletbeli forradalom (a Kádáré) siklasson ki, példa nélkül áll. Amíg ez nincs megírva, márpedig nincs megírva, addig nem beszélhetünk '56-os filmről, drámáról, regényről, csak borzalmas és heroikus szenvedéstörténetekről, amelyek történetesen akkor és ott estek meg, de amúgy megeshettek volna bármely forradalomban, bármely megtorlásban. Persze annak, akivel a történelmi közhely megtörténik, az évezredes banalitás húsbavágóan eredeti sorsfordulat. Ilyenformán kordokumentum ez is. Nem a korabeli politika, hanem a korabeli személyiség dokumentuma. Ezért, hogy a passió „műfajában" a művésznél több bizalmam van a visszaemlékezőben, akit szenvedése máig odaszegez a hajdani pillanathoz. Az '56-os visszaemlékezéseket nézve pusztán a hanglejtésből, a fogalmazásmódból megállapítható ki mozdult akkor rosszul, és ki lépett jó irányba, élesen különválik a szenvedéstörténetek tiszta logikája, és az újra és újra szétomló hazugságtomyok szóhalmaza. A visszaemlékezések mozaik-darabkáiból, a régész-történész dokumenta-rista ha bölcs mértéktartással megelégedett az óriás egész helyett az áttekinthető rész letisztításával, éppenséggel perdöntő álh'tásokat tehetett a politikára nézve is. A Dunánál, Magyar Bálint és Schiffer Pál dokumentumfilmje bizonyította először, hogy '56 forradalom volt. Legalábbis akkor és ott: Dunapatajon. De ennyi elég is volt, hiszen a hivatalos történetírás az „ellenforradalom" alól nem ismert kivételeket. A mosonmagyaróvári és salgótaijáni sortűz túlélő áldozatait megszólaltató filmek (Vérrel és kötéllel; Ledöntött útjelzők,) pedig a feje tetejére álKtott erkölcsi rendet billentették helyre. Nem is annyira a máig pontosan fel nem derített mészárlások oknyomozó restaurálása tette helyére a hazugságot, hanem a harminchárom évnyi kuss után megszólaló „ellenforradalmárok" hibátlan (még a bosszúvágytól is mentes) embersége. A játékfihnrendező nagyobb szabadsága ellenére is nehezebb helyzetben van a dokumentaristánál, csak a maga '56-os mozaikköve felett rendelkezik. Vagy alászáll magántörténelmébe vagy a korszellem titkát kell megfejtenie. Mészáros Márta Naplójának harmadik része nem azért mond keveset '56-ról, és a megtorlásról, mert szubjektív, hanem mert épr penséggel elfogy belőle az első két részben még izgalmasan eredeti magántörténelem, Juli személyiség és szerep nélkül téblábol a nagytörténelemben. '56 politikai drámája ilyenformán sehogy-sem állhat össze, hiszen a műfaj szabályainak megfelelően csak annyi látható belőle, amennyit a naplóíró megtapasztal és megért. Egy jelentéktelen hős naplója szükségképpen megreked a közhelyeknél. Történelemértelmezés helyett csak illusztrációkat kapunk. A naplót elfedi a tabló. A Szerelmesfilmben '56 csak egy villanás, mégis több, mint Juli terjedelmes naplója, mert egy személyiség éli meg. És ugyanezért hitelesebb, mint A másik ember vérpanorámája. A történelem véres kerekét szeme sarkából folyton rettegve figyelő kisember szempontjából '44 és '56 politikai ellentézisei a tarkóbizsergető halálfélelemben valóban egyek lehetnek. Amikor azonban a „testvérgyilkolási átok" és a kiirhatatlan emberi vérszomj példáiként kerütaek közös nevezőre egy elvont moralitásban, az már történelemhamisítás, amely, ha akaratlanul is, a rendszer kezére játszott. A forradalmakat, ellenforradalmakat, háborúkat a Katasztrófák címszó alatt egybemosó kisemberi történelemszemlélet 56 megidézésének egyetlen engedélyezett módja volt, a cenzúrában is be-' vezetve az „aki nincs ellenünk, az velünk van" elvét. Aki nem mondta 56-ot forradalomnak, az a jóindulatú cenzori okoskodás szerint ellenforradalomnak gondolta. Csakhát '56 kapcsán nem volt ártatlan téma. A könnyed komédiának látszó Szamárköhögés, amely egyetlen stílustörő jelenettől eltekintve (amikor is egy kisfiút eltévedt golyó sebez halálra), mindvégig az Eseményektől távol maradva, a családi élet csendes vizeinek fodrozódásában mutatja meg, hogy '56 forradalom volt, mégpedig a kisember forradalma is, az egyedüli boldog zűrzavar, amelynek golyózápora végre nem az ő bőrét, hamem a gyillölt Történelem felfuvalkodottságát lyuggatta ki. A Szamárköhögés ezen a lepetyhüdt Történelmen röhög, nem pedig, mint azt en-gedélyzői vélhették, a forradalomtól megrettent kisemberen. A politikai drámához politikai szereplők kellenek. Az 56 után bebörtönzött és kivégzett felkelő egészen 1989-ig nem jelenhetett meg a magyar filmben. Azóta már föltűnt három történetben is (Napló apámnak, anyámnak; A halálraítélt; Magyar rekviem), '56—'58 politikai drámája azonban még nem látszik sehol. Mert ha a hóhér és az áldozat már jelen van is a színpadon, az még hiány- „A szerepet eziíttal idekint kellett bemagolni" (Makk Károly: Magyar rekviem) GÁSPARMIKLÚS FELVÉTELE