Magyar Iparművészet 1913. (nem teljes évfolyam) [antikvár]

Wildner Ödön: Szociálpolitika, művészet, iparművészet.Elmúlt és elő utopisták (Morris, Bellamy, Zola, Wells stb.) ragyogó álomképeket vetítenek lelki szemeink elé a jövő társadalmáról és gazdaságáról s ebben az eljövendő milieuben színarany sugárkévék pazar özönét ontják a művészetekre is. Látomásukban a művészet már nemcsak néhány embernek szóló egoista fényűzés". A művész nem többé kizsákmányolt, éhség korbácsától munkára hajtott, avagy - legjobb esetben - courtisane-ként jól tartott rabszolga, aki patrónusa vagy souteneur-je sokszor alacsony ízlését, groteszk szeszélyeit, léleknélküli, külsőséges pompahajhászatát kénytelen szolgálni". A művészet és művész, íme, fölszabadult a méltatlan rabiga alól; ismét elfoglalja isteni trónusát, amelyről, boldogabb időkben, kormánypálcájával, tündérvesszőjével, ezrek és ezrek életét szebbé, boldogabbá varázsolta. íme: a művészet ezrek és milliók szükséglete. Immár nem kell a művészből alkotásait pénzeszsák-Fáraóknak s fölhajtóiknak kiizzasztani: ezrek és milliók bensőséges vágya, hite és szeretete termékenyíti meg a lángészt s szárnyaltatja a kenyérgondok ólmától szabadult géniuszt egyre magasabbra, éteri tisztaságok felé. De azok is, akik nem hímes álomképeket varrnak, hanem a száraz tények, a statisztika, a rideg logika és a beretvaéles dialektika fegyvereivel kezdik ki a fennálló társadalmi-gazdasági rendszert s elméleti és gyakorlati munkájukkal alapozni vélik a jobb jövőt (mint pl. É. Vandervelde, Kautsky, Vernon Lee, avagy Jászi Oszkár), szintén egészen másnak, a mainál sokkal tökéletesebbnek s szebbnek látják a művészetek szerepét az emberi társadalomban. Hangsúlyozzák, hogy minden társadalomnak alapja a gazdaság; hogy a művészet, mint minden más szellemi eredetű tevékenység csak fölülépítmény, tehát e fölülépítmény csak úgy alakulhat át, válhat igazában jobbá és szebbé, ha az alap: a gazdasági rend már előzőleg megjavíttatott. De ha ez az alapreform egyszer sikerült, a művészet is egyszerre egészen más, sokkal ideálisabb lészen. A művészet az időben" mindenki számára hozzáférhetővé válik, mivelhogy az agyondolgozástól fölszabadított mindenki"-nek lesz érkezése és úgyszólván mindenkinek lesz friss, átértő, átérző fogékonysága (erőfölöslege"), a művészet örömteljes és tiszta élvezetére. A grand art", melyet nem sajátíthatnak ki többé sem szuronyos Cézárok és Napoleonok, sem a legtöbbet igérő" Wannemakerek, Rockefellerek vagy Carnegiek palotáik számára, egyre jobban kollektív, közművészet lesz. Az iparművészet pedig, - ma szintén túlkevesek egyedárúsága - ott lesz mindenütt: középületeken és épületekben, utcán, tereken, kertekben s meghitt otthonokban egyaránt. A mindennapi életben a bölcsőtől a temetőig. S betöltheti a művészet teljesen az ő legsajátosabb küldetését: az életet földerítő, megtisztító, az életenergiát gyönyöreivel fokozó hivatását. A művész pedig nem fog többé egyesektől vagy zárt kasztoktól függni. Annyi sok millió embertől fog függni - s nem a kényszer, hanem a szolidáris szeretet láncain -, hogy nem is fogja érezni a függőségét. Szabad lesz talán kicsiny és szerény, de szabad fészkében, hol békességben szőheti fantáziáinak könnyű és ragyogó fonalát." (Guyau.) Legboldogabbak a hívők - fogyton-fogynak -, akik lázálmaikban ezt a jövőt egy közeli katasztrofális gyorsaságú átalakulástól, a nagy Kladderadatsch-tól várják s falán egyebet sem tesznek világéletükben, mint várnak, várnak. Boldogok a hűvösebb hívők, akik nem álmodnak világégésről, Muspilliről, hanem azt hiszik, hogy - a végső célt" nem tévesztve szem elől, kezük-eszük mindennapi, köznapi, de vaskövetkezetességű erőfeszítéseivel gyökerestül átalakíthatják a fennálló rossz rendszert. S legkevésbé boldogak azok, akik még kevésbé hívén kataklizmák és teljesen radikális átalakulások lehetőségében és tartósságában, a fenálló rendbe helyheztetve, némi rezignációval szerényebbre fogva céljaikat, józan reálpolitikával, a meglévő helyzetek, erők és emberek felhasználásával munkálkodnak a viszonyok javításán, a lassú, fokozatos haladáson.