Magyar Műhely 1990. december [antikvár]

BAKUCZ JÓZSEF ZENEM — 1988 A megírt vers a maga legjobb ars poétikája. A sok okos beszéd legfeljebb arra jó hogy az ember elrejtse vele gondolatait. Egyébként is, ahová nézünk, krízis van: gazdasági, morális, nyelvi, gondolati, művészeti. Egyedül a Tudomány látszik diadalmas előrehaladónak; dinamikusan, robbanás-szerűen továbbfejlődőnek és fejleszthetőnek. De ekkor hirtelen megállunk, belegondolunk ebbe — és azonnal kiderülnek ott is a bajok: morális és praktikus problémák, mint pl. a genetikai sebészetben; filozófiai problémák pl. a magfizika és a kozmogóniák területén; a haladó, avagy magukat beásott, ma már részben idejétmúlt gondolatiskolák élet-halál harca. Darwin; még mindig az ember-társadalomra erőszakoltan, mint pl. a spenceri tanban, amit olyan makacsul s az idők múlását semmibe véve hazudnak maguknak ma is az amerikai konzervatívok, s a többi. Az ember szeretné az utálattól kihányni a beszédet — és nem pedig az „édes anyanyelvet" még ma is szentségnek fogva fel. Így tehát ott tartunk, hogy a vers csakis vagy a joyce-i szócsavarásban születhet újjá — vagy, mint ahogy nagyon vágyom néha erre: szótlan verseket ír majd az ember. A művészet, az írás, ma érteni kell: nem a minimal art-ban, nem az anti art-ban találhatja új erővel megtöltekezése lehetőségét — hanem csakis nyelv előtti világunk vallásosan komoly meditációiban — a Zenben minden ösztönös cselekvés tökéletes lesz, ha előtte a „centrum" kitisztult. Meg kellene tanulnunk többek között azt, amit olyan lényegesnek tartottak a legnagyszerűbb szürrealisták: a költői szöveg szövetének egyik legfontosabb szála az, hogy mit utasít vissza; mire mond nem-et. Én jómagam, mint ők: az „irodalombra mondok nem-et; az ember ne az irodalmi életnek írjon, hanem saját magának és az emberek legjobbjainak, a fiataloknak. Ma már a processzuson és nem a produktumon van a hangsúly — az irodalom pedig mindig a produktummal foglalkozik; a teremtő processzus megemlíthetetlen, mint az alsónemű a viktoriánusok előtt. Azon kívül pedig nem a siker a fontos, hanem az ember egyre nagyobb szabadsága irányában történő emancipációja. Hogy ne lehessen több asszony-verés, gyerek-verés, író-verés. Miért nem verik el egyszer a rossz politikusokat, a rossz menedzsereket, a testi-lelki gúzsbakötés establishment-szolgáit — ezeket a halálos unalomban és az emberiség rosszaságában, mindenki megbízhatatlanságában hívő pesszimistákat? Elég volt a negatív erőkből, elég a mizerabilizmusból és a bürokratákból — meg a Tudományban is egyre inkább tért hódít ma a vitalizmus és a holisztika!