Magyar művészet 1927/1-10. [antikvár]

A Műcsarnok nagy táj- és életképkiállítása a magyar festészet kialakulása történetének sűrített, részben hígított kivonata. Ok és alkalom ennek a kifejlődésnek végiggondolására. Az ilyen ok és alkalom most már sűrűbben adódik: három esztendővel ezelőtt az úttörőkét, tavaly az aktfestőket, ezúttal a táj- és genrekép-festők műveit láthattuk összegyűjtve. Mind a három kiállítás százesztendős emlékkiállítás volt. A genrekép-kiállításba csak a magyar népéletet illusztráló műveket hordták össze, mert népéletkiállításnak tervezték. Ha nem éltek volna ilyen tartalmi elhatárolással, az egész százesztendős magyar figurális festészet jogot formálhatott volna a kiállításhoz, mert a történelmi és vallásos képen kívül minden figurális kép genrekép. De még a tájképek jórészében is, talán legjobb részében, a staffage és a tájék festői egysége megnehezíti a tájkép és az életkép közt való különböztetést. A kiállításban sok az olyan kép, amely csakúgy tájkép, mint genrekép. Ferenczy Károly képeiben s a régiebbek közt Székely Bertalan, Lotz Jankó János és mások festményeiben is a tájkép és a genrekép ellentétes princípiuma kiegyenlítődtek. Mert nagyon is ellentétesek azok az elvek. A tájképnek az állapot, a genreképnek az esemény, annak az időtlenség, ennek az idő folyása az érvényesülő princípiuma. A tájképfestő a mozdulatlan természetet, a genreképfestő a cselekvés, az esemény mozgását ábrázolja. A tájképfestés vagy objektív, vagy szubjektív megállapítás, az életképfestés pedig elbeszélés. Természetes, hogy a genrefestő is mennél festőibb, annál közelebb jár a megállapító festéshez. A festőiségről való gondolkodás és a festői kifejezés körül folyó küzdelem nem egyéb, mint a megállapító festésnek más-másneműsége.