Magyar Művészet 1935/2. [antikvár]

Szőnyi legújabb képeivel olyan harmonikus világ idéződik fel, melyben ia jelenségek és tárgyak külső arculata belső tartalmukat is tökéletesen ki tudja fejezni. Nem mindennapi találkozás ez, mert a megcsontosodott látás hajlandó a dolgokat titokzatosságuktól megfosztani, a túlcsigázott képzelődés viszont lerázza a közvetlen megfigyelés segítségét s a festői megjelenítést kizáró elvontságok terében csapong. Szőnyit jelenséghez kötött látása és arányos képzelőtehetsége a mélyebb összefüggések megpillantására is képesíti. Művészete azért áraszt felénk olyan üdítő levegőt, mert erőteljesen fejezi ki azt a valóságot, amely híján van ugyan a köznapi valószínűségnek, minthogy művészi igazság a lényege, de amelyben a tárgyias és képzeleti elemek együttese oly komoly, hogy a véletlen alkalomszerűség minden feltevése kiküszöbölődik belőle és szinte a dolgok természetes lényegét láttatja. A dolgok leronthatatlan határai Szőnyi egészséges felfogásában nem dermesztik meg a művészi ábrázolás szabad lendületét, nem késztetik pontos utánzásra, sőt azt mondhatnók, hogy egyenesen alapjai annak a leleménynek, amely a tárgyi ábrázoláson túl szellemi célzásokkal fokozza az alkotó kielégülést. Nem másolja a természetet, hanem szellemibb síkban helyezi el. A természet-transzponálás művészi foka azonos a festő életérzésének hőfokával: azzal a képzeleti világgal, amelyet a festészet anyagi korlátai között a képeken alakít ki. Szőnyit minden nehézkességtől és terméketlen szorongástól megmenti egyensúlyban álló lelkének egyszerűsége, alkotó erejének símulékonysága és festői szemléletének életteljessége.