Magyar Zene 1971/1. [antikvár]

SZABOLCSI BENCE: BARTÓK ÉS A VILÁGIRODALOM Bartók Béla nem volt a „litterátus" zeneszerzők közül való; irodalmi benyomások távolról sem hatottak művészi és emberi fejlődésére oly elhatározó mértékben, mint Liszt, Wagner és Muszorgszkij, Debussy vagy Kodály esetében. Mégis: széles körű műveltség, rendkívüli olvasottság támogatta — s itt-ott inspirálta — munkájában, hiszen tudós is volt, nemcsak alkotóművész, s a valóban alkotó tudomány éppúgy millió szállal kötötte az ember kultúra, a már írásba foglalt kultúra birodalmához, mint az alkotó művészet, így a nagy irodalom, a világirodalom remekművei — látható és láthatatlan módon — ott állottak az ő háta mögött is és bele-belehajoltak munkájába fontos pillanatokban; s aki Bartók világát merőben elődnélkülinek, hagyománytalannak tartja, sokszor épp a legváratlanabb pontokon találkozhatik itt a nagy és a legnagyobb elődök kézzelfogható nyomával. úgy rémlik, mintha ez az olyannyira ismeretlenbe és újba kilendülő és ki villámló művészet épp a nagy hagyományokba való megfogózással kötötte volna bele magát az emberi élet, a közösségi élet folytonosságába; mindig volt hová hazatérnie. Persze sohase feledjük: Bartók számára a népköltészet elemibb tápláló forrás volt és maradt, mint az írásba foglalt irodalom s a muzeális képzőművészet; az ő szemében a Cantata Profana szövege éppoly remekmű számba ment, mint egy Sophokles- vagy Shakespeare-dráma, s nem hiába állította a legszebb népi dallamokat Bach fúgái és Mozart szonátái mellé. A világirodalmi műveltség persze távolról sem minden, s Bartók esetében nehezen is körvonalazható, hiszen a művész keveset és kevéssé nyilatkozott ilyen vonatkozásban, tanulmányaiban és leveleiben is szórványosak az irodalmi utalások. Mégis, ez a maroknyi adat is fontos és jellemző lehet, mert olykor élesen rávilágít egy-egy összefüggésre, egy-egy emberi vonásra vagy művészi problémára, s így semmiképp sem véletlenszerű.