Magyar zene 1972/4. [antikvár]

TÓTH ALADÁR: KODÁLY ZOLTÁN* Vannak korszakok, amelyek mintha különösképpen kedveznének a művészeknek, s úgy kínálkozik nékik a formák gazdagsága, akárcsak egy friss aratás bő kévéi. Ilyenkor tűnnek fel azok az „istenadta géniuszok", akikről Sainte-Beuve oly plasztikus és meggyőző képet rajzolt Moliére-ről szóló tanulmányában; ilyenkor jönnek azok az alkotók, akik szabadon merítenek, amire csak szükségük van, e felhalmozott kincsekből, s oly könnyedén mozognak a művészi formákban, ahogy csak az az ember teheti, akinek kedvez a szerencse. A mai idők művészeinek, ha ebből a szempontból nézzük a dolgot, aligha kedvez a szerencse, mivel nagyjában már meghaladtuk az esztétikai forradalmak korszakát, s ha egész sora született is a győzedelmes újdonságoknak, egyikük sem hozta meg az oly nagyon áhított elégedettséget. A zenész anarchikus elszigeteltségbe menekült. Távol van az élettől, s meddőség fenyegeti. Hogy újra megtalálja az életet, a modern tánc ritmusaiba veti magát vagy a régi klasszicizmus békéjében akarja csillapítani nyugtalanságát és újító álmait. Megtagadja az érzést, a „művészet e baljós kártevőjét", amely a „concitato" stílustól az „új német iskoláig" már oly sokszor eltiporta a formákat. De akár „jazz" legyen a neve ennek a zenének, akár „objektív zene", mindig érezni benne valami görcsös vágyakozást az aranykor után, amikor a nagy klasszikusok a csűrbe hordták „bő kévéiket". Ma már nagyon boldognak kell vélni azt a művészt, aki szűz földet, új országot fedez fel, s ezt szülőhazájának tudja, nem pedig valami egzotikus világnak, amelyet csak művészete erőltetésével hasznosíthatna. Világos, hogy egy művésznek, aki ily boldogság részese, kivételes erővel kell rendelkeznie, hogy ezt megérdemelje. Kodály Zoltán, ez a magyar zeneszerző, éppen ilyen művész. Modern szellem, akinek aktivitását és alkotásait friss, természetes fuvallat járja át, azoké az időké, amikor a művészet és az élet meghittebben egyeztek. Igaz, századunk e gyermeke nem találhatott oly könnyen, mint a múlt nagy mesterei, egy formavilágot, amely az életből szakadt ki. Meg kellett járnia a keresés, a magány útját. A felfedezés, amely e magyar zeneszerzőre várt, Magyarország távoli falvaiban volt szétszórva, s ott rejtőzött, a népi zene titkos világában, félig feledten^ de a formák bámulatos gazdagságát halmozva. * A tanulmány a La revue musicale 1929. szeptember-októberi számából való (X. évf. 9. sz. 197—217. 1.). Magyarul első ízben jelenik meg. 339