Műemlékvédelem 2010/2. [antikvár]

Részlet a könyvből: MAROSI ERNŐ ÉS A MAGYAR MŰEMLÉKVÉDELEM Marosi Ernő nem mindennapi léptékű tudományos munkásságának jellegzetes és szerves része a műemlékvédelem elméletével és gyakorlatával kapcsolatos - a magyarországi viszonyokra jellemzően kevés visszhangot kiváltó - publikációs és különösen 1990 után megélénkült közéleti tevékenysége. Az e téren kifejtett és a magyar glóbuszon sok tekintetben kivételesnek mondható, immár sok évtizedes munkásságának vázlatos áttekintésekor két sajátos körülmény kiemelését tartom fontosnak. Az egyik Marosinak az a jelek szerint már pályája legelején kialakított és azóta is következetesen alkalmazott szakmai koncepciója, amelyben a kritikai módszernek mindenkor szerves részét képezi az adott tárggyal összefüggő régészeti, muzeológiai és műemlékvédelmi szempontok együttes szemlélete és a tudománytörténeti reflexió. De ezen túlmenően, egyetemi oktatói tevékenységéhez kapcsolódóan és konkrét kutatási témáitól sem függetlenül kezdettől fogva nagyobb lélegzetű művekben és részproblémák feldolgozásában rendszeresen foglalkozik a magyar és egyetemes művészettörténet tudománytörténetének egy-egy kérdéskörével. A műemléki gondolat alakulása, a műemlékvédelem és az ennek gyakorlata során kialakuló műemléktudomány problematikája a dolog történeti logikája révén szervesen illeszkedik ebbe a programba. Pályája kezdeteire visszaemlékezve egy interjúban erről így vall: „ speciális témámnak, a magyarországi középkor építészettörténetének kutatása során közeli kapcsolatba kerültem e területtel [ti. a műemléki szakmával]. Szakdolgozatom a gótika szemléletének tudománytörténetéről szólt, egyetemi doktori disszertációmat a kassai dóm középkori építéstörténetéről írtam. Ez utóbbinak legfőbb alapja - tekintve, hogy az épület tanulmányozására akkor alig volt több lehetőség, mint amit egy turista kihasználhat - a Steindl-féle rekonstrukció tervtá- ri anyaga volt. E munka során megtanultam, hogy a középkor építészetének megismeréséhez az út a XIX. századon és a műemléki beavatkozások kritikáján keresztül vezet." A műemléki témájú megnyilatkozások és publikációk létrejöttének másik fontos indítékát, úgy tűnik, az élet alakította: a magyar műemlékvédelem utolsó három évtizedének alig észrevehetően meginduló és valamivel később felismerhetően a múzeumügyre is kiterjedő, egyre mélyülő válsága. A műemlékvédelem és múzeumügy, valamint a művészettörténet-tudomány egymást feltételező és gazdagító, mással nem pótolható genetikus eredetű kapcsolatának avatott ismerője nem mehet el szó nélkül a három szakterület egykor szilárdnak látszó és hitt együttműködésében megjelenő egyre