Művészet 1972. (nem teljes évfolyam) [antikvár]

AZ ELMARADOTTSÁGRÓL Értelmiségünk legjobbjait évszázadokon át az elmaradottság kísértete nyomasztotta. A nyugaton járt erdélyi teológusok hazatérve valamit törleszteni szerettek volna az elkésettségből. A felvilágosodás magyar hordozói szépíteni szándékozták a csúnyácska hazát. Széchenyi a nemzetgazdaságot próbálta modern módszerekkel felvirágoztam!, Adyék radikális fellépést sürgettek a középkorból ittrekedt kíméleüen konzervativizmussal szemben. Érthető tehát, hogy a gondolkodó elmékben ég a vágy együtthaladni a legfejlettebbekkel, élre kerülni az emberség, az értelem érvényesítésével. Az alkotó tehetség ma Magyarországon igen előnyös feltételek mellett munkálkodhat hivatásának betöltésén, a haza javára. A szocializmus ökonómiája lehetővé teszi az ember anyagi és erkölcsi felszabadítását, a társadalmi együttélés magasabb rendű formáinak kialakítását. Köztudomású, hogy a gazdasági szerkezet átszervezését ötunagától nem követi feltétlenül és azonnal tudati változás. Ehhez széles körű felvilágosítás, meggyőzés,' nevelés, ismeretterjesztés szükségeltetik, nélkülözhetetlen a munkásosztály tudományos világnézetének közkinccsé tétele. A lerakott szocialista alapokon napjainkban akkor léphetünk 9 kizsákmányolásmentes társadalom felsőbbszintű megvalósítása felé, ha az eszmei tájékoztatás nem marad katekisztikus iskolai tananyag, de áthatja az emberek észjárását, meghatározza magatartásukat, elmélyíti szociális önzetlenségüket. Igazuk van azoknak, akik nem győzik hangoztatni, hogy a szocialista forradalom a lelkekben lassabban megy végbe, mint a termelésben. Az egyik udvaronc figyelmeztető eszmefuttatásban nehezményezte ugyan a „forradalom" szónak és jelzős alakjának gyakori használatát, a gyökeres felfogásbeli, szemléleti átalakulás igényéről mégse lehet lemondani. Persze, a valóság forradalmi megváltoztatásának történelmi eseményeit, kívánatos folyamatait nem kompromittálhatja semmilyen szólam. Sem az, ha zaklatott kedélyű békétlenek anarchikus zűrzavart kívánnak állandósítani a vörös zászló alatt, sem az, ha revizionista szócséplők kispolgári opportunizmusukat tüntetik fel életszínvonalemelő józanságnak. Nem ártana azonban egyszer magisztrális értekezést szentelni az „ellenforradalom" jelentésének módosulásáról, megjelenési formáiról. Mert nem csak a fehér terror ellenforradalom 5 az élve kettéfűrészelt áldozatok, a fejjel lefelé akasztott pártmunkások vértanúsága nem felejtetheti el, hogy az ideológiai lazítás, a polgári dekadencia (poldek), a szo-cialistáskodó képmutatás is ellenforradalmi céktkat szolgál. Az imperialista vegykonyhák receptjei szerint csak idő és aktivitás kérdése, hogy az öncélúság álarca mögé bújt kulturális zullesztés folya-mányaként mikor következik be a haladás képviselőinek elnémítása. Az elmaradottság felszámolása éppen ezért sürgető feladat. Proletárhatalom, köztulajdonba vett termelő eszközök, marxista-leninista gondolkodásmód birtokában minden lehetőség megvan arra, hogy a közfelfogás előbb-utóbb a szocializmus eszményeit tükrözze, egyének és tömegek figyelembe vegyék a közösség érdekeit. A társadalom életének morális, intellektuális szférájában még nem sikerült mindenütt kitölteni a népünk felszabadulásával biztosított tág teret, zavartalan atmoszférát teremteiű az őszinte véleménynyilvánításnak, a szabad eszmecserének. Tudvalevő, hogy a magyar történelem elmúlt komor századai folyamán nemigen volt mód a demokratizmus iskoláját kijárni. Bár mostanában állampolitikai programmá vált, mégse problémátlan a szocialista demokrácia kiterjesztésének folyamata, A burzsoá csökevények miatt vigyázni kell, nehogy rövidítése szocdem-mé váljék, a feudálisak miatt pedig azért, mert feltámadhat a protokoláris demokrácia veszélye. A művelődés területén ez az ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatás agressziójával jelentkezik. A fejedelmi többesben megírt cikkek a hivatalos álláspont látszatát óhajtják kelteni az igencsak kétes értélé megállapításoknak. Az egykori bulvársajtó hangvételére emlékeztető közlemények bizonyos sanda módszerek továbbélésének a gyanúját is felkelthetik. Akkoriban a vezető funkcionáriusok kultúr-biztonsági főtanácsadói mindenre kapható brávókat bíztak meg azzal, hogy felheccelt korcskutyák dühével igyekezzenek ellenfeleik bokájába harapni. A fal meUett osonó depressziós lelkibetegeknek ez a nagy alkalom arra, hogy gátlásaikat rekompenzálják. Félő, hogy ha a tünetek analóggá torzulnak, az antidemolcratikus eszközök egyúttal reakciós nézeteket tesznek kötelezővé. Mostanság «gy polgári beálUtottságú klikk-többség - megfelelő támogatás- sal - el akarja hitetni a közvéleménnyel, hogy az a progresszív, ami retrográd. Szirénhangokat hallatva némely műírók a tömegek ízlésének javításáról szónokolnak, miközben leplezetlen lenézéssel szólnak a nép műveletlenségéről, százezrek és milliók elmaradottságáról. Fonák helyzet viszont, hogy az ország lakosságának ezt a túhiyomó többségét, ezt a kultúrálatlan sokaságot a kapitalista műtárgypiac formalista áruinak a kedvelésére vélik kényszeríthetni. Akkor szűnnek-e meg a magyarok elmaradottak lenni, ha a gazdag nyugati gyűjtök szemével nézik a képzőművészetet, ha a gesztusfestészet termékeit mindennapi kenyérként fogyasztják, ha a velencei biennálé neoabsztrakciói után vágyakoznak ? Néha úgy néz ki, mintha a népművelés, a rajzoktatás sznobjai azon fáradoznának, hogy a vizuális műveltséget a burzsoá szalonmlajdonosok szája íze szerint terjesszék hazánkban. Azért van szükség az egészségesen fejlődő szocialista demokráciára, hogy ki-ki korlátozatlanul elmondhassa elképzeléseit a szocialista realizmusról, a pártosságról, forradalmiságról, korunk képzőművészetének égető kérdéseiről. Nem szabad senkiben olyan érzést kelteni, hogy ha nem ért egyet a favorizáltakkal, az elhallgattatás fenyegeti. A két világháború közti időkben ugyan a haladárok hely-lyel-közzel engedményeket tettek a sznobságnak, a műveltség mí-melése is némileg ellenzéki megnyilvánulás volt a masszív barbársággal szemben. Jól jellemzi ezt a megbocsájtó cinkosságot a harmincöt év előtti „Ki kicsoda?" lexikon, melyben a nagytekintélyű publicista eminens fiáról az állt, „olvasottságát apjától örökölte." Ma fonákul hangzik, ha valaki mozgalmi érdemeit imokabátyjától, vagy egyenesen csendőr nagyapjától eredezteti. Mindenkinek lehet voksa az agórán, de úgy tisztességes, ha kinek-kinek egy-egy szavazata van, és senkiét se szorozzák be tizzel-százzal azok a szavazatszámlálók, akiknek sikerült a sáncokon belül befészkelni magukat. Nagyfokú erőlködés tapasztalható atekintetben, hogy a sznoboknak ellenállási érdemeket lehessen tulajdonítani. Amit csak mell-döngetéssel, demagógiával, túlkiabálással remélnek elérni az érdekeltek. Hihető-e, hogy a kérészéletű műkereskedelmi divatok, hervatag szezoncikkek propagandistái leimének a szocialisták, ugyanakkor az elkötelezett, pártos, eszmei tartalmú művészet művelői, a realisták, a kommunisták viszont tizenkilencedik századi őslények? Ha a józan vitatémák higgadthangú megbeszélése folyna, a művész, a műtörténész, műbarát látásmódja csak gazdagodna, szeme élesedne, bár egyetértés aligha szülémé. Például: az artisz-tikumnak nem csak a torzítás, a gyermekdedség, az ügyefogyonság lehet az ismérve, de a szimmetria, a harmónia, a klasszikus értelemben vett ábrázolóképesség is. Vagy: deformációval, szerkezetességgel fokozni a forradalmi mondanivaló kifejezésének szuggesztivitását — nem kizárt, de nem is feltétel. A nagypolgárkodó konformizmus teoretikusai ellenben semmilyen alternatívát nem tűmekj negligálják azt a makacs történelmi tényt, hogy a proletárforradalmakkal új fejlődési szakasz következett be a művészetek élettanában, tudatosabban jelentkeznek benne az eszmei indítékok, s az az új most már, ami ellentmond a dekadens megrögzöttségeknek, romboló tendenciáknak, annak, amit Pham Van Dong „romlott kultúrá"-nak nevezett. Az elsivárosodás, az elembertelenedés, a technokrata sznobizmus szószólói a művészet normáit abszurd próbatételekhez kötik, a műalkotások milyen mértékben vesznek fel erőszakolt, mesterkélt, természetellenes jelleget. Mintha az ajaknégerek követelménye a női szépséget illetőena világ összes asszonyára kiterjeszthető lenne, esetlegnyomorított gésalábakon kellene a lányoknak jámiok. Az ó-egyiptomiak arisztokratikus tojásfeje, a természeti népek zsugorított koponyája se válhat egyetemes kritériummá. E képtelenségeket kellene azután az esztétikusoknak megmagyarázni, szóáradattal a tiszta észt elbódítani. Egyes műkritikusok éppen azért nem valódi kritikusok, mert nem tanultak meg gondolkodni, mielőtt imi kezdtek volna. Mégis hiábavaló az okoskodásuk, nagyképűségük, szidkozódásuk, hiába a műszavak buriánzása, a legagyafúrtabb értelmezés se talál hitelre, a tőkés társadalom bomlási termékeit a tudálékos bőbeszédű-ség se tudja a szocialista értékek közé becsempészni. A veritékes igyekezet láttán önkéntelenül is felmerül Montaigne tanulságos aper9u-je: „Aki valamit háromszor olyan hosszan mond el, mint amennyi piondanivalójának szabatos közléséhez pgyébként elég lenne, az minden más aljasságra is képes." pogány Ö. Gábor