Művészettörténeti Értesítő 1980/1-4. [antikvár]

TANULMÁNYOK MÜVESZETÜNK A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT Az első világháborúval és a Nagy Októberi Szociálist; Forradalom győzelmével Európa-szerte bekövetkező tör ténelmi változás súlyát nálunk az 1919-es Tanácsköztái saságnak az antant hatalmak segítségével történő leve- rése^a dühöngő fehérterror madára csökkentő 1920-as tr katasztrofálissá, s alakította vénnyel a negyedszázados > képét, benne a szellemi élet, különbözőbb ágait , uralkodc Lanoni bé] Ldv. területét egyhar-iszerződés növelte ;határozó érák össz-müvészet leg- ellenforra az irodalc Noha a társadalom jelentős része és főleg az uralkodó osztályok kéj)viselői, a megváltozott körülmények ellenére, fol^athatónak vélték és minden eszközzel folytatni kívánták azt, ami a háború és a forradalmak kirobbanásával abbamaradt, azaz restaurációra, a nagybirtok és nagytőke uralmának csorbítatlan vissza-áUítására törekedtek, a korszak gondolkodói, főleg az írók, művészek többsége számára pillanatig sem volt kétséges, hogy az élet minden területén új korszak köszöntött be. Mint Kosztolányi Dezső 1922-ben, a Nyugatban, Hevesy Ivánnak a művészet agóniájáról és reinkarnációjáról szóló tanulmányaira reagálva írta: „Konzervatív is, forradahnár is azt hirdeti: vége a régi világnak. A forradalmár azonban hozzáteszi: kezdődik az új világ." Gerevich Tibor, a régi alapon álló új rendszer szellemi vezéreinek egyike, Egyházművészetünk jövője cimű 1920-as cikkében (Magyar Iparművészet) így fogalmazta meg helyzetértékelését: „A legelfogulatlanabb szem is megállapíthatja, hogy Magyarországon keresztény és nemzeti felbuzdulás van. Űj korszellemünknek ez két legfőbb jellemzője. E reneszánsz megnyilatkozik politikában, társadalmi életben, irodalomban, művészete még nincs." Az új művészetet Gerevich szerint a ,,nemzetien sajátos" tradíciókra kell építem, kiiktatva a megelőző húsz év eredményeit, például Rippl-Rónait és a Nyolcakat, újra méltó helyére állítva ugyanakkor a neobarokk akadéniiz-must me^estesítő Benczúr Gyulát. A történelmi sorsforduló ténye tehát — pozitív vagy negatív értelemben — sokak számára világos volt, s az idő előrehaladtával egyre világosabb lett, de a fogalmak igen sokrétűekké váltak. Az új korszak új művészetét merőben másként képzelték el az ellenforradalom és restauráció hívei, mint a forradalom és haladás harcosai. A l'art pour Tart végét kívánta és jövendölte mindkét tábor, de az új művészet kollektivitása, közösségi jellege, közérthetősége, világossága, monumentalitása, vallásossága mást jelentett az egyilmek, mint a másiknak. Az iij irodalom és művészet feladatáról alkotott elképzelések is ^ökeresen különböztek egymástól, pedig azt a rövid megfogalmazást, amelyet Hevesy Ivánnál találunk erről, akár Gerevich is írhatta volna: ,,Fanatizálni a tömeget egy új hit, egy új erkölcsi világérzésre." A „hitetlen individuális művészettel" a „vallásos kollektív művészetet" szembeálhtó Kassák kijelentését, mely szerint ,,a mi korunk a konstmktivitás kora" (Új művészek könyve), hasonlóan aláírhatta volna ,,a pozitív, az aktív, a produktív, a konstruktív emberek szolidaritását" hirdető Klebelsberg Kúnó is (NeonacionaUzmus). A progresszió képviselői által használt fogalmak, jelszavak más értehnű használata — és ezzel lejáratása — a rendszer ehnéletgyártói részéről feltehetően tudatos szándékból is fakadt. Az ehnéletek, programok sokasága közötti eligazodás ilyen körülmények mellett a kortársak számára rendkívül nehézzé vált, sőt ma sem mondható könnyiinek. Igazi tisztánlátást, a korszak különálló voltának, megkülönböztető sajátosságainak megértését mindenesetre nem az elméleteknek, hanem a művészeti élet feltételeinek, az anyagi körülményeknek, a művész és megrendelő viszonyának, a konkrét feladatok mibenlétének, s nem utolsósorban magának a művészi produkciónak, az egyes életműveknek, a korszakban született alkotásoknak a vizsgálata, elemzése hozhat. Jóllehet művészettörténetírásunk, hasonlóan a többi társadalomtudományhoz, a marxista igényű összefoglalásokban és monográfiákban eddig is önálló korszakként tárgyalta a két világháború közé eső huszonöt évet, a részletes elemzéseket, s főleg a korszakot különösképpen jellemző sajátosságok feltárását illetően még sok az elvégzendő feladat. Nyilvánvalóan az e téren mutatkozó hiányosságok, a specifikumokra ahg figyelő, a korszak kezdő záró eseményeit olykor mechanikusan és kissé kény-' tlő feldolgozások is táph' • ' • ' ímelyi szeredetten ismétlő táplálták a hatvanas években jelentkező törekvéseket, amelyek 1919 és 1945 művészettörténeti korszakhatár jellegét vitatták, s az előbbi helyett az 1910 körüli éveket — a Nyolcak fellépésének idejét —, az utóbbi helyett pedig a 40-es évek végét, az 50-es évek elejét — a dogmatikus, voluntarista művé-szetpohtika kezdetét — jelölték meg períódushatárként. Persze e viták során minden esetben hangsúlyozták az 1919-es és 1945-ös változások számos vonatkozásban meghatározó jelentőségét. Arról van szó, hogy esők tekintetben meghatározó, sok tekintetben döntő dátumok bizonyos vonatkozásban vagy vonatkozásokban nem jelentenek kezdetet, illetve befejeződést. Egyes mozzanatok kezdete korábbra, vége későbbre datálható. Ilyen mozzanatokat kétségkívül bőven találunk legújabb kori művészetünk történetében, ha vizsgálódásunk elsődlegesen stílusáramlatok, stílustörekvések keletkezésére, mozgására, még inkább, ha egyes stíluselemek élettartamára irányul. Tény, hogy modem művészetünk történett i — bármelyik műfajt nézzük — nem 1919 au^sztusával kezdődött. Az építészetben vissza kell menni az új építőanyagok alkalmazásáig és azok forrnai megnyilvánitására való törekvésig, Lajta, Málnai, Árkay Aladár munkásságáig, a szobrászatban Beck ö. Fülöp és Medgyessy jelentkezéséig, a festészetben Rippl-Rónaiig és a Nyolcakig. Szocialista művészetünk előtörténete hasonlóan korábbra nyiilik, sőt a Tanácsköztársaság időszaka már több is mint előtörténet. 1919 augusztusával nem indult új stílusáramlat, nem tííntek el végleg és nyomtalanul — még ha akkor úgy látszott is — azok a stílustörekvések, művészeti irányzatok. amelyek korábban jelentkeztek. Az erők átcsoportosulása, intenzitásuk növekedése vagy csökkenése azonban ezen a téren is olyan gyors, és olyan nagy mértékű volt, hogy összességében minőségileg másról, a megelőző kor-sz^étól lényeges vonásokban különböző, a stílusirányokat tekintve is egyre karakteresebben más művészetről beszélhetünk. Néhány korszakos jelentőségű életműnek ezekre az évekre eső végleges lezáródása — ha véletlen mozzanat-