Muzsika 1961. január-december [antikvár]

Részlet az 1. lapszámból:i tBARTÓK BÉLALISZT PROBLÉMÁK(SZÉKFOGLALÓ A MAQYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIAN, 1936)01L'iiy hcrdrst tíiztein Ai vizsgiülat Itirgyául: nvgij olyan hcrdcsl, amely min-lu't Liszt Fcrencccl t^s cl ele muvcvcl liai)Csolalban l;ü-lönösen érdchclhrl.Az rl.sö Jxcrdés avro vonat Ixozih. vajon incnij-nyirc crü meg a mai nrtn-zedéh Liszt szerzeményeit, mit szeret J; Őzül Uh jobixm. mit kevésbé,25 évvel ezelőtt eil;-het közöltem egy folyóiratban Liszt Ferenc és a mai közönség' cimmeJ; eh}>en meg/yróbáltam erre a kérdésre feleletet adni, az ah-kori közönség magatartását vizsgálva. Arra az elszomorító eredményre jutottam, hogy az akliori zenebarátok és állagzenészek bizony jnajdnem kizárólag Lisztnek csak aránylag kisebb jelentőségű, inkább csali küIsö csillogású műveit fo-gadták cl és kedvelték, a legbecscsebbeket, a csodálatosan jövőbe mutatókat visszautasították, nem szerelték, nem kellett nekik.Azóta ngyan sokat javult a helyzet, de még mindig nem tartunk ott, ahol lehetne és kellene. Ezért újból és újból, még ma is elénk tolul az a kérdés, vajon miért kedvelik még mindig elsősorban a kisebb fontosságú, de fül-kápráztató Liszt müveket, és miért riadnak vissza az értékesebb, de kevésbé csillogó müvektől.A kérdés első felérc könnyű válaszolni: az állagzenész és az átlagközönség .sose a lényeget, mindig c.^ak a külsőt látja. Ha a külső eléggé mutatós, elfogadja és megbocsátja, söt észre sem veszi magának a megejtő külsőnek esetleges fogyatkozásait. A kérdés második !elére, ti. arra, hogy miért áll az emberek zöme annyira idegenül Lisztnek legjelentékenyebb müveivel szemben, már nem olyan egyszerű a válaszadás. Itt már a müveknek sliluskri-tikai és esztétikai megvilágításúra van szükségünk.Ha Liszt Ferencet mint zeneszerzőt elődeivel és kortársaival hasonlítjuk össze, akkor sajálságos jelenséget találunk összmüvében, olyan jelenséget, amelyet hiába keresnénk amazoknál. Azt látjuk ti., hogy a Liszt kora elötli és Liszt-korabeli nagy zeneszerzők közül egy sem volt, aki annyira engedett volna a legkülönfélébb, a legkülönbözőbb, a legheterogénebb hatásoknak, mint Liszt.Minden zeneszerző, legyen bár a legnagyobb is, bizonyos már meglevőből, egyféléből vagy több rokonféléből indul ki. Ebből jut el egyike az újító fokozatosan olyan új helyekre, amelyek szinte alig emlékezteinek a kiindulópontra; másika a rwgy összefőghló az előtte megvoltakal fejleszti ki addig soha nem látott és el nem képzelt egységgé. Liszt azonban nem indult ki egyféléből, nem olvasztott magába több rokonfélét, hanem átadta magát a legellentétesebb, szinte össze-olvaszthatatlannak látszó elemek befolyásának.Lássuk ezeket a hatásokat egyenként. Kortársai közül Chopinnek hatása érezhető nagymértékben, főleg bizonyos fajta zongoraműveiben. Az olasz múlt század^ eleji bel canto-stílusnak nyomait jóformán minden müvében ott látjuk. Hogy a magyarországi ún. cigányzene befolyásának mennyire átadta magát, azt szinte fölösleges említeni is. Viszont az ezzel teljesen ellentétes, kissé szeniimen-tális olasz félnépi muzsiliát is magába fogadta, amint ezt olasz vonatkozású művei tisztán mutatják. Hogy a spanyol félnépi zenével szemben sem maradt közömbös, azt Spanyol Rapszódiája bizonyítja. Kevesen tudják, hogy egy román rapszódiája is fennmaradt kéziratban. Későbbi, fŐleg egyházi műveiben gregorián hatások mutatkoznak. Wagnerhez való viszonya már nem olyan könnyen bogozható ki: hogy a Lisztnél mutatkozó wagneres"-nek mondható elemek közül melyeknél illeti Lisztet, melyeknél Wagnert az elsőség, azt külön tanulmányban kellene megállapítani, kronológiai adatok alapján.Nagyon valószínű, hogy Wagner sokat köszönhetett Lisztnek, de viszont Lisztnek későbbi műveiben, pl. legutolsó szimfóniái költeményében, mégis Wagnernek kisebb-nagyobb hatását vélhetjük fölfedezni. Feltűnő és jellemző, hogy a Wagnerrel való kapcsolaton kívül más német zenének, akár népi, akár műzenének nyomát alig találjuk Liszt műveiben.Ezt a sokféle, egíjmásnak szinte ellentmondó elemet vajon hogyan illesztette Liszt egységen egészbe?Legelőször is azt kell mondanunk: amihez Liszt hozzányúlt legyen az akár magyar műdal vagy népdal, akár olasz ária, akár más egyéb , azt úgy átgyúrta, arra annyira rányomta saját egyéniségének bélyegét, hogy mintegy saját tulajdona lett belőle. Amit ő ezekből az idegen elemekből teremtett, az félreismerhetetlenül Liszt-zene lett. Ami azonban még fontosabb: annyi csakis saját magából merített elemmel társította össze az idegen származásúakat, hogy nem vonhatjuk kétségbe egy müvében sem teremtő erejének nagyságát. Szinte azt lehetne mondani, hogy eklektikus volt a szó legjobb értelmében: olyan, aki sok nűndent vesz át idegenből, de még többet ad hozzá a magáéból.Azonban vannak elemek, amelyek nehezen vegyülnek egymással: pl gregorián zene és olaszos ária. Ilyeneket még egy Liszt hatalmas művészete sem tudott egységbe kovácsolni. Csak egy példái akarok idézni: Haláltánc" című nagy zongora-zenekari művét. Ez a szerzeménye megrázóan zord elejétől végig, hiszen nem más, mint a Dics irae" gregorián dallamra épített változatoknak sora. De a mű közepe táján mit találunk: egy, igaz, hogy alig 8 ütemre terjedő, szinte olaszosan elérzékenyedő változatot. Liszt ezzel nyilván szándékosan valami reménysugárfélét akart felvillantani annyi sötétség és zordság özönében. Rám az egész mű mindig lenyűgöző hatást tesz; de ezt a kis részletet valahogyan sose tudtam odavalónak érezni, annyira kiütközik az egésznek egységes stílusából. Lisztnek sok művében találunk ilyen kiugró, a stílus egységét megbontó kisebb részleteket.Végeredményben ennek nincs jelentősége, a stílus-egységnek ez a futó megtörése külsőséggé törpül a lényeget adó hatalmas szépségnek nagy tömege mellett. De az átlagközönség nyilván fennakad rajta; a nagy szépségeket nem veszi észre, nem érti meg; kápráztató csillogásokat nem kap kárpótlásul, mert effélék az olyan művekben, mint pl. a Haláltánc, alig vannak tehát az egész művet elejti.Egy másik riasztó körülmény legalábbis azt gyanítom a nagyobbszabású Liszt-művek-nek bizonyos hosszadalmassága. Ez nem az a Schubert-féle mennyei" hosszúság, amit a fiatalosan előzsendülő, meglepően szép gondolatok kedvéért habozás nélkül megbocsátunk. Lisztnek nagyobb műveiben gyakori bizonyos nagyobb szakaszoknak szekvenciaszerű megismétlése pl a párhuzamos hangnemben, amit mi mai emberek, talán mert az élet gyorsabb pergéséhez szoktunk, nem mindig érzünk szükségesnek.^ De én azt hiszem, ez sem lényeges; a lényeget ezekben a művekben is a nagy, előremutató merészségekben, új, akkoriban legeslegelőször kimondottakban kell keresnünk és találnunk. Ezek emelik Liszt Ferencet mint zeneszerzőt a nagyok sorába. Ezeknek kedvéért szeretjük műveit úgy, ahogyan vannak, fogyatkozásaikkal együtt. Azt mondom, fogyatkozásaikkal együtt, mert talán egyetlenegy nagyobb műve sem adja azt az elejétől végigmenő legnagyobb tökéletességet, amit az úgynevezett nagy klasszikusok" műveiben annyira csodálunk.