Octogon 2011/2-3. [antikvár]

A milánói Design Week, a Salone napjaiban a városon kívül egy kis hegyi albergóban lakunk. Alattunk a völgy fenekén a Lago di Como sötétlik. Már a svájci Alpok havas csúcsai világítanak a messzi csipkézett horizonton. Magasföldi létezés ez, ahová hét és fél kilométeres, megpróbáltató szerpentin vezet. Veszélyes hajtűkanyarok tucatjain, egy autó-nyira szűkülő egyeneseken kaptat fel az út. Ha az autók szembetalálkoznak itt, csak hosszas tolatással tudnak helyet engedni egymásnak. Ilyen körülmények között a mindennapi létezés is csupa nehézség. Mindezért csak a táj -bár nem akármilyen táj - látványa a fizetség. A mai olaszok ősei ide jöttek. Ezrével és tízezrével telepedtek fel a hegyre. Itt is, ahogyan Itália más vidékein. A mi kényelmesen és pazarlón szétterülő mezővárosi településszerkezeteink helyett ezek az összenőtt falvak, mint kristály-elemek, generatív modulrendszerek burjánzanak a hegyek csúcsain. Minden vödör ivóvíz, minden zsák liszt, ami a fent élők létének biztosítéka, csak jól szervezett és összehangolt munka árán kerül az asztalra ma is. Most fürge motorok, fordulékony kisautók kapaszkodnak a meredek szerpentineken. De régen? Azaz nem is olyan régen, alig száz éve még, emberöltők hossza óta csak szamarakkal, lovakkal áldoztak az itt élők azért, hogy közelebb legyenek az éghez, a fényhez - így fizették meg a védhető falak biztonságát.De van egy fontos momentum a különbségeinkben. Itt minden négyzetcentiméter vízszíntes út roppant támfalak, bástyák építését követelte. Hogy ki, hol találhat magának házhelyet, meddig terjedhet ki a kert, az udvar: csak összehangolt munka, letisztult szokásrend, közmegegyezés alapján dőlhet el. Nincs vita: az első a közösség igénye, mindenki másé csak ennek függvénye. Ahhoz, hogy egyvalaki hazajusson, mindenkinek ki kellett vennie a részét a hatalmas építőmunkából. Mindenki mindenkiért kellett éljen egy kicsit. Ismerős? Nem. Nálunk elmaradt ez a kultúra mélyrétegeibe ivódott tapasztalat. Vagy, ha volt - ahogyan a kaláka rendszerét szokták idézni néprajztudósok -, abból a tapasztalatból mára nem sok maradt. Elvitte a nincstelen falvaink esti sötétségét felfeloldó, fogyasztásösztönző kék ertéelklub-villo-gás. Inkább az elszórt tanyák magányos, vagy éppen individuális léttapasztalata érvényesül a mindennapjainkban. Elszigetelt egyének egymás melletti és elleni harca egy integrációt, együttműködést követelő korban. Persze a nem tehertételként, hanem esélyként, lehetőségként megélt egymásrautaltság tapasztalata nem két nap alatt épül be a közösség mindennapjaiba. Bár '89 felszabadító, megújító lelkesültségű napjai, majd az oroszok távozása óta nem is csak két nap telt el. Hanem 22 esztendő!Mostanában majdnem minden hétre jut egy várostervezési konferencia Budapesten. Jó és kevésbé jó koncepciók kerülnek elő a fiókok mélyiről. Sokszor egymást átfedő, kiegészítő gondolatok, szempontok, módszerek és ötletek jutnak felszínre most, sokszor meg összeílleszt-hetetlenek. Mindegyikben van beépült tudás. Valamiféle elmélyült ismeret. De a sokféle felkészültség - ma még így látszik - soha sehol nem fog összeérni. Sem intézmény, sem magától intézményesült személy sincs, aki a szintetizáló munkát elvégezhetné. Ilyen-olyan hatalmi háttere persze van némelyeknek, de azzal organikus társadalmi közmegegyezés nem érhető el. Igy az út csak valaki nappaliján keresztül vezethet majd. És nem a hegy csúcsára visz. Erdeksérté-seken, fájdalmas konfliktusokon keresztül vezet, pedig annyit tudunk már mi is: az ilyen utak előbb-utóbb eltérülnek valahol.Az a tudásmenedzsment hiányzik nálunk változatlanul, ami évezredek óta a szakadékok peremén a kőművest, az asztalost, a kovácsot és a szekereseket integrálta egy mindenki által vágyott, elfogadott cél megvalósulása érdekében. Nálunk most lélekben mindenki igazgató. Tanyadirektor. S a sok igazgató utasításokat ad ki a többi igazgatónak.Néha megállok a mi kis 170 méteres hegyünk, a Budai Vár oldalában. Kopott, fedett lépcső dől ott az évszázadokon át hasonló szervezettséggel épült és meg-megújított vár falának. Anyaghasználat, forma, funkció, arány - minden a helyén. Parányi jele annak, hogy volt már szépségben kiteljesedő organikus építés ebben az országban is. Lehetne jelkép. Méltó rá. De sajnos kevesen járnak arra.Bojár Iván András