Rádió és Televízió Szemle 1979/4. [antikvár]

„Éppen a viharban van a hajónak a legnagyobb szüksége az iránytűre. Ilyenkor a legnagyobb a veszélye annak, hogy a manőverezés eltéríti a hajót úticéljától, és végül is zátonyra fut. Hosszú távú gazdasági és társadalmi célrendszerrel kell rendelkeznünk, hogy a fejlődési utakat, irányokat és az eszközöket helyesen megválasz-szuk. A taktikai megoldásokat illetően variánsokkal kellene rendelkeznünk, hogy a körülmények változása esetén áttérhessünk egyik pályáról a másikra." A Közgazdasági Szemle 10. számában olvashatók ezek a mondatok — egy olyan tanulmányban, amely a társadalmi stratégia, a hosszú távú tervezés szükségét bizonyltja. És egy másik idézet, szintén az októberi számból — csak ezúttal az International Management-ből, a multinacionális nagyvállalatok menedzser-jeinek a folyóiratából: „A stratégiai gondolkodást úgy értelmezzük, mint a szervezetet kondicionáló eszközt, amely részben új irányok felé mozdítja a vállalatot, részben fogékonnyá teszi további irányváltoztatásokra. Amikor a jövő kevésbé látható, amikor leszáll a bizonytalanság köde, a megbízható előrebecslések horizontja egyre közelebb kerül az orrodhoz. Ilyen körülmények köztt az új irányokra váló nyitottság fokozott jelentőségre tesz szert. Számba kell venned a kínálkozó alkalmakat és a fenyegetéseket, és a szervezet reakcióképességét kell erősítened." „Navigare necesse est! ,— Hajózni szükséges!" — szögezi le mindkét tanulmány: ködben is, !sötétben is, hirtelen támadt örvények, váratlanul kibukó szirtek közepette is. Sőt, mindkét cikk eljut ahhoz a következtetéshez is, hogy épp a gyorsan változó, előre nem látható elemeket tartalmazó gazdasági-társadalmi helyzetekben jut a legdöntőbb szerephez a stratégiai gondolkodás, a hosszú távú tervezés. A „MEGLEPETÉS-KEZELÉS" képességével és a „gyenge jelek" fokozott figyelésével kell gazdagodnia, a vállalati stratégiai gondolkodásnak a 80-as években — írja az amerikai szerző. A „meglepetés-ikezelés" nem más, mint a szervezet — az ő esetükben nemzetközi nagyvállalatok, de mi gondolhatunk akár egy rádió, akár egy televízió szervezetére is! — gyors alkalmazkodó képességének, a (társadalmi-gazdasági) meglepetésekkel szembeni optimális reakciókészségének a fejlesztése. De jól értsük meg: nem azt kell előre megtervezni, hogy mit tegyünk majd, ha ilyen vagy olyan meglepetés ér — ez fából vaskarika lenne! —, hanem, hogy az akkor majd célszerűnek látszó tervet hogyan kell gyorsan és hatékonyan végrehajtani. A „gyenge jelek" pedig egyszerűen azokat a környezeti információkat jelentik, amelyek a ma még csak csíráiban létező, éppen csak kitapintható — és a jövőben is csupán korlátozott valószínűséggel bekövetkező — eseményekre, folyamatokra utalnak. A magyar szerző arra figyelmeztet, hogy hosszú távú kitekintés híján a rövid távú tervezés „koncepciótlan kompromisszumok halmazává" válik, a stratégiával szemben a taktika érvényesül; márpedig „a taktika elsődlegessé válása azt is magában foglalja, hogy az eszközökről való döntés határozza meg a fejlődés irányát; !ahelyett, hogy ;a dolgokat a fejük tetejéről a talpukra állítva a hosszú távú célok szolgálatában döntenénk az eszközök alkalmazásáról". Azért idéztem szó szerint, mert a tömegkommunikáció és szűkebben a hazai rádiózás távlati tervezésének jelenlegi konfliktusos helyzetében épp ezt tartom a legközvetlenebb veszélynek: a kommunikációs politika, a műsorpolitika távlataival kapcsolatos döntések determinisztikus levezetését néhány olyan, a körül-