Szcenárium 2013 szeptember [antikvár]

Lúdtoll, tinta, papiros Kicsit szégyenlősen szív iránt balra nézek, ahol Vörösmartynak egy 1827-es kézirata látható: a Csongor és Tünde első verziójának nyitó oldala. Valóságos műalkotás már maga az íráskép is, a figyelmes szemlélő számára pedig egy lehetséges megfejtőkulcs a híres hármasút-rejtélyhez. Lehet, hogy nekünk is vissza kellene térnünk a lúdtollhoz, ha hitelesen akarunk megszólalni? Kinek szól majd ez a lap? Házon belül is voltak kétkedők, amikor a folyóirat tervezésekor vázoltuk elképzeléseinket. Abban biztosak voltunk, hogy nem kritikai és nem is tudományos orgánumként kívánunk fellépni. Ideálunk egy olyan szakmai folyóirat volt, ahol a szerzőgárda zöme maga is színházcsináló: színműíró, dramaturg, rendező vagy színész, s amelynek olvasótábora mindenekelőtt olyan diákokból, pedagógusokból áll, akik arra is kíváncsiak, hogy egy színpadi mű miből és hogyan jön létre. Akik nyitottak az olyan enigmati-kus megfogalmazásokra, mint amilyen például ebben az első lapszámban Peter Brook rendezői munkamódszeréről olvasható: „egy úr kérdésére, hogy elválasztja-e egymástól tevékenységében a kutatást és az átadást, így felelt: »Azt kutatom emlékezetemben, miközben Önnek válaszolok, hogy életem mely tapasztalatával tudnám a legvilágosabban kifejezni magam. Tehát itt, ebben a pillanatban is elválaszthatatlannak bizonyul egymástól a kutatás és az átadás«." De idézhetjük e lapszámunkból Hubay Miklóst is, aki drámaírói pályájának summájaként azt állítja, hogy „amit megírunk, az megtörténik." Amikor a számtalan névvariáció után végül a Szcenárium mellett döntöttünk, hasonló belátás vezetett minket is: fantasztikus esély, de egyúttal óriási felelősség, hogy a színház időről időre képes felülírni az elavult forgatókönyveket - és nemcsak a színpadon, de kivételes történelmi pillanatokban akár a nyílt utcán is. S nem lehet eléggé hangsúlyozni ezt a felelősségünket manapság, amikor a színház nem egyszer méltatlan politikai csatározások színterévé válik. Mi egy olyan forgatókönyvet szeretnénk érvényre juttatni, amely a színházi alkotófolyamat mindhárom fázisát - az előadás eseményét megelőző előmunkálatokat, magát a színpadi bemutatót és annak továbbgyűrűző hatásait - feltárja, nyomon követi. Hiszünk benne, hogy a Nemzetiben most egy olyan közösségi színház megteremtésére van esély, amely azzal mutat túl a műfaj posztdramatikus korszakán, hogy az értelmes társadalmi cselekvés számára képes emberségünket és nemzeti identitásunkat erősítő magatartásmintákat, korszerű nyelvet adni. Ehhez a programhoz kíván hathatós segítséget nyújtani ez a folyóirat. Zsok