Szcenárium 2014. május [antikvár]

beköszöntő Mi marad belőlünk? T Illő volna, hogy a felelős szerkesztő így az első évad végén valami összefoglalófélét adjon a beköszöntőben. A kényszernek könnyű lenne engedni, a ziccert, hogy ön-fényező módon dicsérjem a lapot, mégsem akaródzik kihasználni. Tán azért sem, i mert mint minden becsületes munkás, én is tudom, hogy mi az, amit nem sikerült megvalósítani ezzel a lappalAapban az elmúlt kilenc hónap során. Többek között azt a feltett szándékomat sem, hogy a mostani számban tizenkét oldalt szenteljünk i színházunk dokumentátor-fotóművészének, Eöri Szabó Zsoltnak. Lelkiismeret-furdalásomat csak némileg oldja, hogy MITEM-ről tudósító képei, mint legutóbb, [/ most is magukért, pontosabban értünk, rólunk szólnak a fotóemlékezetnek azon a nyelvén, melyen csak azok beszélnek, akik képesek rögzíteni azt a többletet, i ' amelyről a legnagyobb színészeink is úgy szoktak nyilatkozni, hogy „pályafutásom f' során volt néhány pillanatom". S, „A fotográfia nem csak egy észrevevő művészet" - a filmgyár egykori stand- és f' werkfotósának, B. Müller Magdának ez a portréfilmjében elhangzott mondata : /' sokszor eszembe jut, amikor Eöri Szabó Zsolt képeit válogatom az éppen aktuális y Szcenáriumba. Ugyanazt az előadást láttuk, tudom, hogy mire volna szükségem, mégsem nélkülözhetem azt a csak rá jellemző szemszöget, személyességet, mely az objektívnek mondott képrögzítésen túl a megismételhetetlen pillanat örökkévalóságát is „áthozza". Akár mint a színház előtti szoborpark bronzalakjai, akik szintén fotóból lettek. Első találkozásunkkor a Szarvassá változott fiú forgatásán tapasztaltam meg Eöri kamerás tekintetének hatalmát. Talán csak a szokatlan helyzet, hogy magam is a filmvászonra kerülök, váltotta ki, de egyszer csak keresni kezdtem, ki az, aki közelről és távolról is ilyen intenzitással képes figyelni, folyamatosan egy erőtérbe vonva helyszínt, személyeket, tárgyakat. Zsoltnak bizonyára ez a titka. Hogy észrevétlen tud maradni, pontosabban, hogy nem tolakszik be az én látómezőmbe. Lemondás ez, vagy a színházrajongásnak az az extrája, amikor a színészről, rendezőről egyúttal a fotós önarcképe készül? Valahogy úgy, ahogy azt Székely Szabolcs versében olvasom: „Nyolcvankét éve exponálsz, uram / de a képeim néző kisfiú / megérzi-e a sós szél illatát / vajon, ha elkattintasz egyszer?" Swss: Zsolt