Szépművészet 1940. november [antikvár]

Részlet: A temető művészete Halottak napján, a halottak emlékünnepén sárga avaron csörren a lépés. A lombhullás képletes kifejezése az élet elmúlásának és a temetők novemberi virágdísze egyaránt gyászolja a sírok lakóját és a fejfákra hulldogáló lombáradatot. A halál, az örökélet komor küszöbe évezredes problémája az embernek. A honnan-hová nagy kérdésnek választó mesgyéje, amelyen katonás rendben felsorakoznak a fejfák és keresztek nemcsak egy örökkévalóságba költözött testvér nyugvóhelyének jeléül, hanem összekötő kapocsként is az eltávozottak és itt maradottak között. A temetés a legpatetikusabb drámája a gyászolóknak és a megholt után siránkozás, a megholt könnyes búcsúztatása tulajdonképen önvallomás, a magunk árva sorsát szánó búsongás. Ebből a lírikus állapotból szakad ki a sirató vers, a sirató ének, ebből az egyéni tragédiából támad életre az általános érvényű gondolat, a közös sors megdöbbentő tudata. A krisztusi kereszt, amelyet szimbolikusan vállán hord egész munkás életén át a halandó hívő, a végső földi otthon, a sírdomb fejéhez támaszkodik és az egymás mellé kerülő fejfák egyetemességéből kihangzik a temető minden mondanivalója.