Szépművészet 1944. március [antikvár]

Ez a sorsterhes esztendő a magyar művészetben a nevezetes centenáriumok éve. Néhány hete ünnepeltük Benczúr Gyula születésének 100. évfordulóját. Február 20-án múlt száz éve, hogy Munkácsy Mihály született. S májusban Mészöly Gézán az emlékezés sora. Munkácsy nagyságát ma jobban érezzük, mint bármikor korábban. Hálásan gondolunk rá, hogy ecsetjének varázsával a magyar névnek világhírt, művészetünknek megbecsülést szerzett. Művészetének megítélése az idők folyamán nagy hullámzáson ment keresztül. Első nagyobb műve, a „Siralomház“, 1870-ben a párisi Salon kiállításán aratott rendkívüli sikert; az addig ismeretlen, fiatal magyar festőt egyszeriben az elsők közé emelte, s a magyar művészek közül elsőnek a Salon aranyérmét is elnyerte. Innen kezdve művészi pályája egyre magasabbra lendült, sikerei két világrészt kápráztattak el. Egyik nagy mesterművét a másik után alkotta. Sorra következtek a „Tépéscsinálók“, az „Éjjeli csavargók1', a „Műterem“, a „Milton“ — amely az 1878-i párisi világkiállítás művészeti osztályának főszenzációja volt —, azután a „Krisztus Pilátus előtt“, a „Golgota“, „Mozart“ — mind legjobb éveinek java alkotásai. Nem győzte a megrendeléseket. Némely*munkáját többször is meg kellett festenie. Fejedelmien fizették, különösen az amerikaiak. Vendégszerető párisi háza a szellemi élet kiválóságainak találkozóhelye volt. Nagyobb műveit körútra vitték, százezrek gyönyörködtek bennük. A kritika ezekben az években szinte egyhangúan hódolt festői zsenijének. Ellenkező vélemények nagyobbára csak akkor hangzottak el. midőn élete utolsó évtizedében betegsége folytán művészi ereje aláhanyatlott, ami új irányok meg- gyökeresedésével esett össze, s ez nem kedvezett megítélésének. Ha a Honfoglaláson, s még inkább a Sztrájkon és utolsó nagyszabású művén, az Ecce Hornon, fájdalmasan kiütköznek is a fáradtság, a betegség, a hanyatlás kétségtelen jelei, mindegyiken felcsillannak még, egy-egy részleten s nem egy ecsetvonáson, a rendkívüli tehetség nyomai.