Néprajzi Hírek 2016/3. [antikvár]

TUDOMÁNYTÖRTÉNET Kiss Géza emlékezete (Kákics, 1891. február 26.-Pécs, 1947. április 28.) Nevezetes évfordulóról emlékezhetünk. 125 esztendeje született Kákicson, az Ormánság nevezetes községében nagytiszteletü Kiss Géza református, paró-kus lelkész, az 1930-as évek egyik legnagyobb hatású néprajzi tájmonográfiájának tudós szerzője. Ugyan a kor népbetegsége, a tbc rövidre szabta életét, talentumaival jól sáfárkodott. Ormányság című könyve a maga három kiadásával szinte csak Györffy István Nagykunsági krónikájával vonható párhuzamba. Mostoha korban élt. Nem érhette meg, hogy kiváló nyelvjárási anyaggyűjtése, az Ormánysági szótár megjelenhessen. Még 1947. március l-jén (halála előtt nem egészen két hónappal) elkészíthette ugyan a szótári műve nyers kéziratának Kákicson keltezett bevezető dolgozatát, amit utóbb csatoltak az 1952-ben Keresztes Kálmán nyelvész áldozatos szerkesztői gondozásában közreadott posztumusz kötet bevezetőjéhez. Kiss Géza Ormánság-monográfiája megjelenésekor is túlmutatott a szűken vett néprajz határán. Ugyan lelkiismeretesen számba vette a klasszikus etnográfia, folklorisztika témáit. Mégis a Dráva menti táj sajátságait úgy mutatta be, hogy azzal a tágabb magyar társadalom alapvető, nagy gondjaira is figyelmeztetett. Ezzel a kortársak és az utódnemzedék felelősségét is tudatosította olvasóiban. Rámutatott azokra a válságjelenségekre is, amelyek a helyi közösségek jövőjét aláássák, demográfiai kilátástalanságát előidézik. Tudván tudta, a háttérben évszázados társadalmi, gazdasági, politikai, jogi problémák megoldatlansága húzódik meg. A táj mostoha sorsú közösségei szükségképpen lelki és erkölcsi válságba sodródnak, és mindez tönkreteszi a táj kulturális fejlődését is. Javaslatait meg is fogalmazta, az egyházi és a világi fórumok elé tárta. Az ország jövőjét dajkáló demokratikus átalakulásért küzdő, a tisztességes Magyarország nevében megszólalók értették igazát. Nem Kiss Gézán, nem az öt támogatókon, a vele egyetértőkön múlt, hogy a bajokat nem orvosolták. Sőt, az alkotó, megújító béke helyett reánk köszöntö diktatúra csak mélyítette a sebeket, fokozta a bajt. A falusi osztályharc külföldről szolgaian másolt gyakorlata, a családi gazdaságok erőszakos felszámolása a gyógyulás reményét is szertefoszlatta. Két példát kell az ötvenes évekből említenem. A sztálini és a titói szembenállás időszakában kitelepítettek számtalan gazdacsaládot az Ormánságból, hogy nehogy szövetkezzenek a feltételezések szerint a határt átlépő, támadásba lendülő jugoszláv néphadsereg tényezőivel. (Arra a hazai diktatúra illetékesei nem gondoltak, hogy vajon miért fogadták volna a titói erőket lelkes barátsággal, amikor azok 1944 őszétől a drávaszögi