Magyar Radiológia 2007. november-december [antikvár]

SZERKESZTŐSÉGI JEGYZET Zsákutcák Nemrégiben Debrecenben jártam. A belváros az útjavítások miatt feldiílt állapotban volt, így igazi próbatételt jelentett gépkocsival közlekedni. A pontot az „i"-re az tette föl, amikor egy bizonyos utcát keresve befordultam a Csokonai Színház melletti mellékutcába. A befor-dulás után a térkép szerint az iát három irányba ágazódik. A nagy meglepetés akkor ért minket, amikor láttuk, hogy mindhárom kis mellékutca felé a „zsákutca" tábla volt kitéve - szemmel láthatóan az tjtjavítások miatt - anélkül, hogy az utca elején erre utaló jelzés lett volna. Nem volt mit tenni, vissza kellett fordulni, ami nem kis nehézséggel, de sikerült, azonban a föiítra már nem tudtunk kiérni egy éppen akkor bekövetkezett baleset miatt (több mint félórás várakozás). A szituáció kapcsán - mint az egyszeri embernek, akinek mindenről ugyanaz jut az eszébe - azonnal a napjainkban zajló egészségügyi reform ötlött fel bennem. Elindultunk valamerre, de mindenütt zsákutcába futunk, s még ha visszafordulunk is, továbbhaladni már nem lehet. Néhány konkrét, zsákutcának tünö tjtvonal: ágyszámleépítés, kórházak bezárása, vizitdíj, ápolási díj, a kormánypártok egymás közti és az ellenzékkel folytatott tárgyalásainak hiánya, az egyeztetés hiánya az orvosokkal, új biztosítási rendszer stb. Gyakran használják a káosz kifejezést is, ez azonban fogalmilag csak részben helyes, hiszen a káosz a nem lineáris dinamika egy ismert, belső törvényszerűségeket tartalmazó irányvonala, itt pedig egyelőre semmiféle „törvényszerűség" nem ismerhető fel, sőt, a törvények előkészítése is most kezdődött el. Igaz ugyan, hogy a káoszelmélet ismerői gyakran hivatkoznak a véletlenszerűségekre, amelyek kiszámíthatadan spirálfolyamatokhoz vezetnek, ezzel talán még jellemezhető is a mostani állapot. Visszatérve a zsákutcákhoz, a megoldást az jelenti, ha az útjavításokat minél előbb befejezzük, és az utakat járhatóvá tesszük. Az úgynevezett reformok eddigi tapasztalataiból minél előbb, lehetőleg politikamentesen le kell vonni a következtetéseket, és kijelölni, hogy mi mehet tovább, ellenben mit nem szabad folytatni. Ha az egészségügy irányítói nem találják meg az ellenzékhez vezető utakat (jelenleg zsákutca), illetve nem tudják az orvosokat meggyőzni a változtatások szükségességéről, a kitűzött, úgynevezett több-biztosítós rendszer nem lehet életképes. Itt ugyanis olyan strukturális változások jönnek létre az egészségügyet és az egész társadalmat érintő hálózatrendszerben, amelyet az már maradandó károsodás nélkül nem bír elviselni. Hogy miért? Az orvosok jelentős része - azok, akik az egészségügyi ellátórendszer, sőt, a vezetőmenedzsmenti réteg aktív részesei - a szocializmusban humanizálódott és szocializálódott, megtanult alkalmazkodni, megtanulta, hogyan lehet (ingyen) segédmunkási állami fizetésből élni és paraszolvenciából megélni. Ez a ma még többségben lévő gárda nyugdíjközeiben vagy nyugdíj mellett, kényszerűségből dolgozik, de aktív pályafutásának vége felé, az eddig szerzett tapasztalatok alapján már nem bízik kedvező változásban. A fiatalok, akik viszont még kevés ilyen tapasztalattal rendelkeznek, már külföldön praktizálnak, vagy igyekeznek kedvezőbb életszínvonalat nyújtó magánpraxist vagy gyógyszergyári alkalmazotti státust szerezni. Az eddigi hivatalos szervek részéről a tájékoztatás, magyarázat - bizonyítékok hiányában - a múlt rendszerből ismert módszerrel történik: „Az egészségügyi ellátás színvonala nem megfelelő, ezért olyan rendszert alakítunk ki, amelyben több pénztár működik, és ezek közül lehet választani. Ha nem vagyok elégedett, máshová megyek. Az új rendszerben emiatt benne van a fejlődés lehetősége és az a verseny, ami az embereknek egyre jobb minőséget biztosít." A rendszerváltás előtt még hozzátették: „elvtársak". Most azt kérdezzük: hová is mehetünk, ha nem tetszik valami? És kell még nekünk bármiféle verseny?