Orvosi Hetilap 1975. március/Medicus Universalis 1974. szeptember [antikvár]

Gondolatok a felszabadulás 30. évfordulóján Hazánk felszabadulása 30. évfordulóját ünnepeljük. Harminc év nem nagy idő századok változásaihoz képest. Hiszen nem is olyan régen, egy emberöltőnek tekintettünk harminc évet. Magyarország életében azonban, ahol a szabadságküzdelmeket, forradalmakat sorra leverték s az elnyomás mindig meg tudta hosszabbítani uralmát, ez a viszonylag rövid időszak elegendőnek bizonyult az oly sokszor elnapolt vívmányok: a nemzeti szsa-badság, a független államiság, a demokrácia megteremtésére, arra, hogy a feudális ország romjain életerős ipart, korszerű mezőgazdaságot, virágzó kultúrát és új társadalmi rendszert hozzon létre. Az első olyan harminc év volt a nemzet életében, amely alatt megvalósult mindaz, amit a történelem esedékessé tett. A szocialista egészségügy ennek a vajúdásoktól sem mentes fejlődésnek, a népi demokráciának, majd a szocializmus vívmányainak talaján bontakozhatott ki. Megalapozása tulajdonképpen akkor kezdődött, amikor a felszabadulást követően a magyar orvosok a szakszervezeti mozgalomba kapcsolódva mozgósítottak a megrongált egészségügyi apparátus helyrehozására, a háborús károk elhárítására, a járványok felszámolására, az egészségügyi ellátás normalizálására. Ez a mozgalmas kezdet vezetett el a mai eredményekig. Az idei évforduló méltatásának különös hangsúlyt ad, hogy a politikai és társadalmi fejlődés — ezen belül a szocialista egészségpolitika — jelentős eredményeit könyvelhettük el az utóbbi esztendőkben. Különösen lényeges ezek sorában az 1972-ben elfogadott Egészségügyi Törvény, amelynek alapján a Minisztertanács nemrégiben az egész lakosságra kiterjesztette és állampolgári joggá tette a társadalombiztosítást. Különféle megemlékezések során többször elmondtuk már, hogy a mai magyar Orvosi Hetilop 1975. 11«. évfolyam, 13, szóm egészségpolitika milyen sokat köszönhet a múlt század második fele nagy orvosnemzedékének, elsősorban Markusovszkynak és körének. Elgondolásaiknak, küzdelmeiknek és — tegyük hozzá — kivívott eredményeiknek köszönhető, hogy a szocialista egészségügy építését a felszabadulást követően viszonylag magasabb szinten kezdhettük el. Szocialista Egészségügyi Törvényünk megalkotása és hatályba lépése kapcsán különösen időszerű erre emlékeztetni s e törvény történelmi előzményeire visszapillantani. Sokat — de talán nem eleget — hangoztattuk és olvastuk különböző helyeken és alkalmakkor, hogy az 1876-os XIV. törvénycikk egy fordulat lehetőségét teremtette meg az ország akkori egészségügyi ellátásában. Az átfogó, sokrétű törvénycikk számos olyan rendelkezést tartalmazott, amely a maga idejében — és még utána évtizedekig — haladó jellegű, világviszonylatban is élenjáró volt. Hadd ragadjunk ki csak egyet a rendelkezések közül. A törvény előírta, hogy minden 6000 lakost számláló település köteles orvost alkalmazni, a kisebb települések pedig közösen kell, hogy megoldják ezt az előírást. E rendelet teremtette meg annak lehetőségét, hogy elvileg minden lakos hozzájusson az orvosi ellátáshoz. Óriási lépés volt ez akkor is, ha tartalmát a gyakorlatban nem is sikerült biztosítani. Az elvi és a gyakorlati hozzáférhetőség között széles szakadék tátongott. A legalább 6000 lelkenként alkalmazott orvos ugyanis — jogszabályban előírt szűk körtől eltekintve — díjazásért volt csak igénybevehető. Ez önmagában a lakosság többségénél kizárta, vagy csak kivételes, ritka alkalmakra korlátozta az orvos igénybevételét. Nem is beszélve arról, hogy az általános és az egészségügyi műveltség súlyos hiánya még azok körében is akadályozta az orvos—beteg találkozást,