Pannonhalmi Szemle 1995/1. [antikvár]

VisKY András Prófétai dramaturgia A. Mert tudom az idő mindig idő Satér csak tér és mindig az S ami létezik csak időben létező S csak a térben igaz (T. S. Eliot: Hamvazószerda, Vas István fordítása) Az olyan létező, amelyik csak akkor van, ha mindig más, radikálisabban időbeli, mint bármi, ami a történelemhez tartozik. Csak a levésben és a visszatérésben van létre. (H.-G. Gadamer: !gazság és módszer) Nem írhatom le külsejét, csak megvalósítani vagyok képes. (Martin Buber: Én és Te) . relatív közlést a'revelatívtól a teofánia különbözteti meg. „És mondá az Úr Ésaiásnak: Menj ki, kérlek, Akház eleibe te és Seár-Jásub fiad, a felső tó csatornájának végéhez, a ruhafestők mezejének útján; és mondd néki: Vigyázz és légy nyugodt " (És 7,3.4) Ésaiás próféta, a „nagy", karján gyermekével, szemtől szemben Júda 13. királyával. Isten népe sorsáról prófétál. Finoman megszerkesztett, „szép" kép. A prófétai szituációban minden egyes részlet jelentőséggel bír, mert a kinyUatkoztatás szolgálatában áll. Mert a kinyilatkoztatás részlet-eleme is - kinyilatkoztatás. A kinyUatkoztatás nem szűkíthető le Isten üzenetének a tartalmára, a megragadható (morális stb.) tanulságra, nem hánthatok le a formai mozzanatok, s a prófétának nem is áll szabadságában különbséget tenni formai és tartalmi jegyek között. „így szól az Úr", olvassuk, és amit Isten mond, s gyakorta „megmutat", a maga egészében a népre tartozik. „Látám" - kezdi mondandóját a szétszóratást jövendölő próféta, Mikeás. A kinyilatkoztatást tevő rettentő feladat elé állítja a prófétát, amikor a fogyatkozás nélküli közlésre szólítja fel. Hogyan lehetséges ez? Miben ragadható meg a prófétai hűség, amely „nem vesz el és nem ad hozzá" ahhoz, amit Isten mond vagy mutat.