A Tanító 1970. január-december [antikvár]

AZ ISKOLAVEZETÉSNEK IS MEG KELL TENNIE A MAGÁÉT! GONDA SÁNDORNÉ gyakorlóiskolai Igazgató (Sárospatak) 1. Az első osztályosok problémáinak felvetését, a témáról vitafórum nyitását nagy-nagy örömmel üdvözöljük, hiszen a 3. számú módszertani levél megjelenése óta sok eredményt hozott e kérdéssel való foglalkozás, az oktató-nevelő munka színvonalának jelentős emelkedését eredményezte. De az előrehaladás közben új feladatok jöttek, s még mindig sok a nyitott, megoldatlan vagy nem megnyugtatóan rendezett probléma. Az 1. osztály témáira, a tennivalókra a legjellemzőbb, hogy rendkívül komplex vizsgálódást és megoldást igényelnek. A következőkben ennek jegyében szeretnék néhány gondolatot felvetni, elsősorban az iskolavezetés aspektusából, főleg szervezési szempontból megközelítve. Legelőször arról kell szólni, mennyire fontos, hogy az iskolakezdés kérdései ne csupán az 1» 1. osztályt vezető tanító, esetleg az alsó tagozatos munkaközösség feladatkörére leszűkülő probléma legyen. Az ezzel való törődést a munkatervnek is tükröznie kell, valamint a nagyobb szakaszok lezárásakor készített ellenőrzésnek. Így évről évre e területen konkrét előrehaladás következilc be: a tervezésben, a végrehajtásban, az ellenőrzésben, az értékelésben egyaránt. Saját iskolánk tapasztalatai ezt igazolják. Három éve foglalkozunk tervszerűen e területtel. így biztosított a folyamatosság, a kellő intenzitás, a segítségadás. Az iskolavezetés kell, hogy valóban szívügyének tartsa az iskolakezdés optimálissá tételét mind a gyermekek, mind 0 szülök, sőt a tanítók szempontjából is. 2 Hogyan nyújthat segítséget az iskolavezetés? A terminológiánkban sokat használt „első át-• menet" (óvodából, családi házból — az iskolába) könnyítése, zökkenőinek csökkentése, kiküszöbölése érdekében sok objektív és szubjektív feltétellel kell számolnunk. Ezek közül, ha csak egyet emelünk ki, például az óvodával való kapcsolatot, máris látjuk, hogy van tennivaló bőven. Kétségtelen, hogy a 3. számú módszertani levél megjelenése óta van változás, de ennek mértéke, minősége korántsem kielégítő. S itt nem csupán és nem elsősorban a személyes kontaktusra, tapasztalati élményekre gondolok. Sokszor emlegetjük oktatási rendszerünkben a szerves egymásra építettséget. De vajon megvan- ez tanítóink ismereteiben? Milyen adatot kapnánk egy esetleges olyan vizsgálódáskor, amikor számszerűleg kellene felmérni, hány 1—2. osztályt vez?tö tanító forgatta már sajátkezűleg az óvodai dokumentumokat? De ha pontosan akarunk fogalmazni, akkor úgy kell mondanunk, kinek áll módjában, hogy saját iskolai könyvtárából, különösebb fáradság és utánjárás nélkül hozzájusson ezekhez a kiadványokhoz? Nagyon egyetértek azokkal, akik a vita során az óvodai dokumentumok megismerését szorgalmazzák, de úgy érzem, az objektív akadályok mellett sem mehetünk el szó nélkül. Tanítóink amúgy is jelentős megterhelését igyekezzék a vezetés csökkenteni azzal, hogy a kívánt anyagot ott az iskolában hozzáférhetővé teszi. S így a tájékozódásról, mint konkrét követelményről nyugodt lelkiismerettel beszélhetünk. Általánosságban jogos megállapítás az, hogy az iskolák és óvodák kapcsolata nem egészen megnyugtató. De vajon mit tettünk szervezetten azért, hogy javuljon a helyzet? Véleményem szerint ezt is elsősorban az iskolavezetésnek kell szerveznie, azért, meri a megfelelően előkészített találkozások, tapasztalatcserék hatékonysága sokkal nagyobb, másodsorban ez biztosítja a folyamatosságot, tervszerűséget. De azért az sem közömbös, hogy az intézményesen megszervezett, előkészített kapcsolat az egyes pedagógusoktól sokkal kevesebb időt, fáradságot igényel, mint ha egyénileg kell megoldaniuk e feladatot. Természetesen a szervezéssel kapcsolatban nem csupán az igazgatókra, a munkaközösségvezetőkre kell gondolnunk, hanem az alsó tagozatos szakfelügyelők is sokat tehetnek az eredményes megoldás érdekében, mint ahogy már sok értékes kezdeményezés is ezt bizonyítja, — csak sajnos még nem eléggé terjedtek el, nem általánosak. A fejlődést jelentősen befolyásolná, ha olyan fórumokon, mint például az alsó tagozatos szakmai továbbképzés, nem csupán elvi szempontokból közelítenénk a problémákhoz, hanem óvodában szervezett foglalkozás, tapasztalatcsere, beszélgetés óvónőkkel stb. formák gazdagítanák az összejövetelek értékét. Mivel teljesen elterjedt a kisszakaszos felmenő rendszer,' érdemes volna egy-egy alkalommal a tanítók továbbképzését is differenciálni, mert így szervezett, intézményes formában tudnánk ilyen fontos témákkal foglalkozni, a jó tapasztalatokat, a jó gyakorlatot kiszélesíteni. Hiszen az átmenetek kérdése nem kampányfeladatokat vet tel, hanem következetesen, széleskörűen, folyamatosan megoldandó problémákat. Mindemellett az egyénileg kezdeményezett és kialakított kapcsolatoknak is nagy jelentőséget tulajdonítunk. Sőt, az igazgató esetenkénti 1. osztályban végzett látogatása során — ha a tapasztalható hiányok, negatívumok felszámolását legkönnyebben úgy véli biztosítottnak — adhat az illetékes tanítónak olyan feladatot is, hogy a kívánt témával kapcsolatosan személyesen tájékozódjék az óvodában, esetleg számoljon is be erről. 3 A lap hasábjain az elsö osztályosokkal kapcsolatosan nyilatkozók véleménye egyértelműen • megegyezik abban, hogy a tanévkezdés nehézségeit lényegesen redukálhatjuk az iskolaelőkészitö tanfolyamok megszervezésével, ahová az óvodába nem járt gyermekeket hívjuk meg. Jelentőségével, fontosságával nem is kívánok foglalkozni, csupán néhány gondolatot vetnék fel a tennivalókról. A Rendtartás 30. §-a, amely az általános iskolai körzetek létesítését írja elő segítséget jelent, mert tudjuk, hogy mely területről, utcákból jönnek majd hozzánk a gyermekek. Iskolánkban hagyománnyá vált már, hogy az újonnan iskolába jövőket az úttörőtanács felső tagozatos pajtásai közül a legjobb fellépésű, modorú gyermekek Írják össze. így az adatgyűjtés nem csupán adminisztratív tevékenység, hiszen az összeírás céljáról is kellő kulturáltsággal, szeretettel tájékoztatják a szülőket, mintegy jelezve, hogy az iskolaközösség képviseletében járnak, ahová minden egyes új tagot külön is várnak. A szülőkre már ez az első lépés is nagyon kedvező hatást gyakorol, s a kezdeti szakaszban meghatározza az iskolához fűződő viszony erősen pozitív irányát. Különösen jólesik az olyan családoknak, ahonnan az első gyermek jön az iskolába, s közeledésünket figyelmességként, segítségadásként könyvelik el. Egészen más lesz a hozzáállásuk, ha mi kerestük meg őket, hívtuk, mintha utólag jelentkeznek, mert tudomásukra jut, hogy az iskola valamit szervezett gyermekeik számára. Több hozzászóló említette, hogy a tanfolyam megkezdése szülői értekezlettel történik. Nem is lehet másképp! És feltétlenül illendő, hogy ilyenkor legelőször az iskola képviseletében maga az igazgató köszöntse a megjelenteket. Feltétlen igény továbbra is a folyamatos kapcsolat, aminek természetes, nem külön időráfordítást igénylő kerete is van, hiszen a kicsinyeket a foglalkozások alkalmával elkísérik, értük jönnek. De erről még később is lesz szó. Vitatott a tanfolyam időtartama, időbeli elosztottsága. Vannak iskolák, ahol csupán nyáron, esetleg augusztusban tartanak foglalkozást, van ahol a tanév utolsó két hónapjában. Kétségtelen, hogy vannak előnyei a tanév közelségének például augusztusban. Azonban eddigi tapasztalataink több nézőpontból is arról győztek meg bennünket, hogy a második félév egész időtartamára elosztott tanfolyam szervezése a legcélszerűbb. Ha hosz-szabb időíáDon tudunk foglalkozni a gyermekekkel, tudatos, szervezett hatásokat kiváltani, természetes, hogy az eredmény hatásfoka magasabb lesz. De az sem közömbös, hogy ha februártól járnak hozzánk a kicsinyek, természetes iskolai miliőben, megfelelő irányítással és fokozatossággal már első alkalommal benyomásokat szerezhetnek az iskolaközösségről. (Nem úgy, mint nyáron, nem csupán a puszta falak várják őket, hanem maga a mozgó, dinamikus tanulóközösség.) Ezek mellett bizonyos preventív intézkedések időbeni foganatosítása végett is fontos, hogy ne csupán 1—2 hónappal a tanévkezdés előtt ismerkedjünk meg az új elsö osztályosokkal. Már az első találkozásokon sok mindent észrevesz a gyermekkel foglalkozó tanító, például a beszédhiba azonnal megmutatkozik. E fogyatékosság nagyon sok esetben pár hónap alatt is felszámolható, ha megfelelő szakszerű kezelést alkalmazunk. Nagy áldozattal létrehozták azokat az intézményeket, amelyek segítséget adnak, a pedagógiai felelősség pedig a tanítókra hárul, hogy a szülőket odairányítsák. Gondolok itt elsősorban a logopédiai kezelésre szorulókra, valamint azokra, akiknél ideggondozó intézeti kezelés igénybevétele szükséges. Szeptemberre így sok kedvezőtlen körülmény, adottság leküzdhető, s zavartalanná válik a tanuló fejlődése. Természetesen, ha korán ¦ kezdjük a foglalkozásokat, elég hetente 2 óra. A tematika készítésekor gondolni kell arra, hogy az össze- írás nem biztos, nem egészen pontos, s mindig akad még később, 1—2 foglalkozás utón jelentkező, — tehát a bevezető szakaszt hosszabb időre tervezzük. így nincs lényeges veszteség ott sem, ahol késés fcwdul elő, de különleges pótlásról gondoskodni sem okoz gondot. Gondolni kell az első benyomások fontosságára, ezért nagyon körültekintően szervezzük meg az összejövetelt nem csupán tartalmi vonatkozásban, hanem az objektív feltételek legkedvezőbb biztosításával is. A gyermek megnyerése elsőrendű feladat. Sok-sok játék álljon a gyermekek rendelkezésére, valamint különféle foglalkozáshoz szükséges felszerelés, anyag (olló, papír, fonal) Ahol nincs mód külön e célra vásárolni játékot, ott az úttörőkét, napközisekét kell kölcsönözni. De készíthetnek a nagyobbak a gyakorlati foglalkozások óráin sok érdekeset a kicsinyeknek. A kérdés módszertani felvetésére nem térek ki, de szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy kiemelten kell foglalkozni az ingerszegény környezetből jött gyermekekkel, a fizikai dolgozók hátráni/os helyzetű gyermekeivel, a cijánv tanulókkal. Meg kell találni az egyéni foglalkoztatásnak a legmegfelelőbb módját, a segítés adekvát formáit, ügyelve arra, hogy abban semmi sértő ne legyen. A kicsinyek megismerését célul keU kitűzni, s nem szabad sajnálni az időt a családlátogatástól sem. Csak problematikus esetekben van erre szükség. A családi életbe való rövid betekintés után könnyebb megállapítani: mi lesz a teendőnk. Több megoldás lehetséges arra is, hogy ki vezesse a tanfolyamot. Van olyan gyakorlat, hogy az óvoda nyújt segítséget az iskolának. Ez értékes lehet, főleg módszertani vonatkozásban és pszichológiai szempontból. Különösen jól kamatozik az első foglalkozásokon. Azonban azt látnunk kell, hogy elsősorban a következő évben 1. osztályt vezető tanítók érdeke, hogy ezt a lehetőséget ki-haszmálják, hogy az iskolakezdés amúgy is nehéz munkáját előre megkönnyítsék. Tehát ne csupán az legyen a kritérium: értsen a kicsinyekhez, hanem, hogy az foglalkozzék velük, aki jövőre gazdája lesz az 1. osztálynak. Ilyen esetben sikerül olyan pedagógiai légkört teremteni a foglalkozásokon, hogy a gyerekek alig várják, mikor jöhetnek újra. A vitában többször felmerült, állást is foglaltak sokan amellett, hogy ez nem az iskolakezdés előrehozása. Szeretnék én is a nevelésközpontú tematika hangsúlyozója lenne, s kiemelni még egyszer, hogy az iskolai élet megkedveltetése, bizonyos egészen elemi szokásrendszer megalapozása a fó cél. Különös tekintettel az életkori sajátosságokra legyen nagyon intenzív az érzelmi ráhatás. 4 Ide kívánkozik még az iskolaérettségi vizsgálatok kérdése is. Abban mindannyian megegye-• zünk, hogy az az általánosan alkalmazott eljárás, hogy az iskolaorvos néhány percnyi vizsgálat után kiadja az iskolaérettségről szóló bizonyítványt, nem válik be a gyakorlatban. Évek óta széles körben folyik a kísérletezés megbízhatóbb formák megteremtése céljából. Nem tartalmi oldalról, itt is inkább szervezési aspektusból vetnék fel néhány gondolatot. Nézetem szerint — a mai viszonyok között — súlyos pedagógiai hibát követünk el, ha az iskolaérettségi vizs; gálatoltat elszigetelten, önmagukban nézzük. Megfelelő eredményt csak akkor kapunk, ha a kérdést magában a nevelési folyamatban, azzal szerves összefüggésben vizsgáljuk. Az eddigi gyakorlat sok formális elemet tartalmaz. Például 3 évig jár a gyermek óvodába, ahol az óvoda orvosa — aki kisebb helyeken azonos az iskolaorvossal — rendszeresen figyelemmel kíséri a gyermek fejlődését, külön megszervezett alkalommal újból megnézi a 6 évest és kiállítja a papírt. Ugyanakkor az óvónő is alaposan ismeri. Tegyük fel, hogy a csoport legértelmesebb tagja a kisgyerek. Elgondolkodtató, hogy az ilyen megnyugtató esetekben szükség van-e külön vizsgálatra? Ugyanez áll fenn az iskolaelőkészítő tanfolyamoknál is. Ha félév alatt meggyőződött a tanító — aki sok-sok tapasztalattal rendelkezik, mert már többször tanított 1. osztályt —, hogy a gyermek jól megfelel az iskolábalépés követelményeinek, miért fárasszuk külön a szülőt, a gyermeket egy vizsgálaton való részvétellel, Ügy gon-