Iskolakultúra 1998. december [antikvár]

Mester Zsuzsa Elviselném-e? A helyzet bonyolult - vagy egészen reménytelen? Vagy talán mégsem? Vannak komoly eredményeink, komoly erőfeszítéseink, és azért a helyzet, ha lassan is, de javul Tizenkét éve hívnak, és én szívesen megyek pedagógusokhoz, óvodába, iskolába, tanfolyamra, továbbképzésre, hogy ilyen és ehhez hasonló kérdésekről beszélgessünk. Ha nagyon őszinte szeretnék lenni - és miért ne? -, ma már nem vagyok biztos benne, hogy ezeknek a találkozásoknak igazán van értelme. A dolgok (a cigányok élete, lakásviszonya, foglalkoztatottsága, egészségi állapota) egyre reménytelenebbek, a pedagógusok egy csomó olyan problémával szembesülnek, amilyennel idáig soha nem foglalkoztak. Nem kellett attól félni, hogy nem tudják kifizetni a villanyszámlát, a fűtést (az iskolában, az óvodában - a sajátjukról nem is beszélve). így aztán nem lehet csodálni, hogy vágyódunk az egyértelmű dolgok után. Születnek is évtizedek óta programok, rövid, közép és hosszú távú stratégiák, tanulmányok, gyűjtemények, tudományos diákköri konferenciák, meg persze nemzetköziek, előkészítők, 0-dik évfolyamok és tanszékek (akik hol föl-, hol pedig alámerülnek), pedagógiai útmutatók és miniszteri irányelvek. Akkor hát mégis mi a baj? Régóta szórakoztatom magam azzal, hogy kinyitok valahol egy pedagógiai tárgyú írásművet és megpróbálom kitalálni, hogy mikor írták? Sajnos, nincs sok különbség az évtizedek között. Elhinnék-e, hogy 1998 szeptemberében egy IV. osztályos szakközépiskolás cigány fiatalember - egyébként nem kért - jellemzéséül a következőket írta osztályfőnöke: „Szorgalmas tanuló, tiszta, rendes ruházatban látogatja az iskolát." Ezek után szoktam azt gondolni, hogy itt semmi nem változik Tudom, nem könnyű eligazodni ezen az érzékeny területen. Egymásnak ellentmondó meggyőződéseink váltogatják egymást. Gondoljuk csak végig, hogy az elmúlt évtizedekben hányféleképpen tudtuk a, jóf' a cigány tanulók nyilvántartásáról. Először - elég sokáig - a száján senki nem merte kiejteni, hogy cigány. (Ennek hatására még ma is igen sokan zavarban vannak már magától a szótól is.) Röviddel ezután viszont meggyőztek minket, hogy a cigányság érdekében, a hatékonyabb segítség miatt vezessünk nyilvántartást a cigány tanulókról („C"). Egyik évről a másikra viszont tilos lett ilyen kimutatásokat készíteni (talán nem is nagy baj, hiszen még „nyilvántartós" időben, arra a kérdésre, hogy iskolájában hány cigány gyermek tanul - Cigányozó életmódot folytató gyerek nincs - válaszolta a fővárosi általános iskola igazgatója), tekintettel az érintettek személyiségi jogaira. Épp csak magunkévá tettük ezt a vitathatatlanul európai álláspontot, máris jött az etaikai kiegészítő támogatás, per fő per év Őszintén szólva nem tudom, hogy ezt hogy lehet az ismert előzmények után jól megoldani! Pedig elég sokaknak sikerült. Több száz millió forintot kifizetnek az iskoláknak ezen a címen. És ez egy látványos rendezetlenség Mi van még a kulisszák mögött? Hogy lesz ebből egyértelmű megoldás? Tapasztalataim szerint a pedagógusok gyakorlatias emberek. Nem szeretik a sok mellébeszélést, a szociológiai körítést, a statisztikát meg a tendenciát. A megoldás a fontos! Az, hogy neki mit és hogyan kell csinálnia?! Sokszor láttam a csalódottságot a szemekben, amikor azt állítottam, hogy én sem tudom! Ma már viszont tudok valamit. Lehet, hogy semmit sem old meg, de biztos, hogy én nyugodtabb leszek.