Magyar Paedagogia 1935. január-december [antikvár]

FINÁCZY ERNŐ. Köszönöm, volt az utolsó szava és azzal csendesen eltávozott körünkből. S mintha ezzel a legemberibb szóval egész ittlétének értelmét mondta volna ki. Hálát az életért, amely egész és teljes élet lehetett, a hitért minden nagyban és nemesben, amely sohasem hagyta el és az utolsó pillanatig tiszta, töretlen fényű látásért, amelyet nem kavartak fel soha türelmetlen, ösztönös, lappangó indulatok. Mintha a nagy ismeretlen közeledtekor még utoljára, búcsúzva magához ölelte volna az Életet. Köszönöm, hogy sokat adtál nekem és hogy én is mindent odaadhattam. Köszönöm, hogy megismertetted velem a mértékedet, hogy láthattam benned a szellem hatalmát és a megfékezettség megszépítő nyugalmát. Köszönöm, hogy válságaimat tudatos munkával győzhettem le s hogy épp ezért nem vontak keserű barázdát lelkem képére és nem tettek időnek előtte fáradttá. Köszönöm, hogy a szenvedéstől sem kíméltél meg, mert ezzel is erősödhettem. De most már elég volt. Most úgy érzem, már befejeztem. S a köszönet szavával ajkán, szembefordult a nagy ismeretlennel.