Magyar Pedagógia 1965/2-3. [antikvár]

1945-1965 Húsz év történetét rendszeres jelleggel áttekinteni a nevelésügy és a neveléstudomány szempontjából aligha lehet egy ehhez hasonló cikk feladata. Meghaladná kereteit, lehetőségeit. Tanulmánykötetek készülnek, amelyek területenként elemzik és értékelik az elért eredményeket és kísérletet tesznek a népi demokratikus korszak oktatásügyének és neveléstudományának olyan elemzésére, amelyben az eredmények és a hibák bátor feltárása egyaránt tanulság lehet a jövőre. Egy ilyen cikk csak kevesebbre vállalkozhat. Egyes kérdések kiragadására, s főként egy olyan orientáció megmutatására, amely, többek között, az imént említett tanulmánykötetek szerkesztésében és szerzésében is megnyilvánul, nevezetesen abban, ahogyan ma a megtett úthoz viszonyulnak: különösebb ünnepi zsoltározás, hebehurgya önmarcangolás nélkül, lehetőleg tárgyilagosan, a fejlődés objektív törvényszerűségeinek biztos tudatában és követelményeinek felelős vállalásában. Az elmúlt történelmi kor képviselői értettek ahhoz, hogy különböző történelmi évfordulók alkalmából kívül patinás, belül üres frázisokat kongassanak, hogy szuperlatívuszokban nyilatkozzanak az ezer évről és az ősi erényekről, miközben a kivándorlás ijesztő méreteket öltött, s Európában az elsők közt voltunk a mezőgazdasági nincstelenek tömegét, a tuberkulózis térhódítását, a fasizmus felülkerekedését és ennek megfelelően a nacionalista jelszavak túltermelését tekintve. Az ünneplésekkel álcázott katasztrófa-politika, az elavult társadalmi szerkezét és az ideológiai kalandorkodás már a múlté. Ma már tisztán áll előttünk az, amit a marxizmus klasszikusai megmondták és gyakoroltak: az, hogy a becsületes ünneplés elsősorban számvetés, józan, reális számbavétele annak, amit elértünk és annak, amit ezután kell tennünk. Nem a görögtűz és nem a tószt az évfordulók ünneplésének lényege, hanem az elemző értékelés, a tények és összefüggések áttekintése és konzekvenciáik levonása. Senki sem tagadhatja, hogy ma is sok problémával küszködünk — bár egészen más természetű problémákkal, mint régebben —, hogy ma is szükség van a hősiességre, de egészen másféle hősiességre, mint aminőt annak idején hirdettek. Nem elsősorban az egyenruhával és katonai pompával dokumentált, hanem a munkás hétköznapokban kibontakozó hősiességre, az aprómunka hősiességére, s az igazságos társadalomért, a nagy igazságok és azok mindennapi, helyi és alkalmi érvényesítéséért állandóan folyó küzdelem hősiességére. Senki sem tagadhatja, hogy belső ellentmondások és visszásságok, s folytonos megoldásuk és újratermelődésük valóságos közegén keresztül megyünk előre, de előre megyünk és ez óriási különbség a múlttal szemben. Hogy előre megyünk, ezt