Módszertani Közlemények 1995/3. [antikvár]

DR. DOBCSÁNYI FERENC Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Szeged Időszerű gondolatok az irodalomtanár személyiségéről Különösebb vizsgálódás nélkül is megállapíthatjuk, hogy korunk a természettudományok és a technika rohamos fejlődésének, diadalmas térhódításának kora. Ez az erőteljesen techni-zálódó, anyagiassá váló világ - amely szinte kizárólagosan az értelmi képességekre apellál -, figyelmeztet bennünket a humanizálási törekvések minden eddiginél nagyobb szerepére. Ezt még inkább belátjuk, ha a bennünket körülvevő valóság majdnem mindennapos agresszivitásaira, amorális tetteire és cselekedeteire gondolunk. Nem lehet vitás, hogy humanizálási törekvéseink sorában a legelőkelőbb helyen maga az irodalom áll, amely jellegénél, természeténél fogva kölönösképpen hivatott arra, hogy a humánum és az esztétikum szolgálatával a felnövekvő nemzedék emberi egyensúlyát biztosítsa. Az irodalom egyben nagyszerű eszköz az olvasási kedv, az olvasási igény fölkeltésében, megteremtésében, általában a könyv megszerettetésében is, éppen élményt nyújtó, érzelemgazdagító szerepénél fogva. Napjainkban erre az olvasási készségre is égetően nagy szükség lenne, mert csak egy igényes és értő olvasási kultúrával tudnánk ellensúlyozni a mételyező, minden szabad időnkre rátelepedő gépi tömegkultúrát. Az irodalom, mivel „az élet tankönyve", „az emberi szellem minden nevelésének tengelye", „az emberismeret szemléltető kurzusa", kiválóan alkalmas arra is, hogy ítéleteket gyűjtsünk, ütköztessünk, s ezek felhasználásával - a rácsodálkozás szép élménye mellett - az önálló gondolkodásra és véleményalkotásra is képessé váljunk. Ez segíthet majd később ahhoz, hogy rendet teremtsünk önmagunkban, és kellő biztonsággal igazodjunk el az élet, a társadalom útvesztőiben. Mégis azt tapasztalhatjuk, hogy az irodalom említett rangjához, jelentőségéhez képest nem azt a helyet foglalja el a ma iskolájában, melyet joggal megérdemelne. Elég, ha az utóbbi időszak egyik legbeszédesebb tényére, az óraszám egyre csökkenő tendenciájára hivatkozunk, mely méltánytalanul periférikus helyzetbe hozta az irodalmat. Ez a bántó, beláthatatlan következményekkel járó ellentmondás feloldható lenne, ha illetékeseink komolyan és felelősségteljesen mérlegelnék azt a közismert és sokak által régóta hangoztatott tényt, hogy az irodalom nem csupán tantárgy, egy a többi sorában, hanem élmény, megrendülés, katarzis forrása, nevelőeszköz, jobban, mint bármi más, mert az érzelmekre közvetlenül hat. Sajnos, arra azonban nem sok remény van, hogy ezt belássák. Az adott körülmények között különös hangsúllyal vetődik föl az irodalomtanár személyiségének fontossága és jelentősége. Rajta áll vagy bukik, hogy irodalomtanításunk megfelel-e a kor által megkövetelt elvárásoknak. Ez viszont csak akkor járhat sikerrel, ha az irodalom ténylegesen tanítványaink múlhatatlan élményévé, mindennapi életszükségletévé válik. Vegyük számba - a teljesség igénye nélkül hogy az irodalomtanár milyen sajátos és meghatározó személyiségjegyei biztosíthatják a fentebb jelzett célok megvalósulását 1. Először is döntően meghatározó, hogy a tanár maga is olvasó, az irodalmat értő, élvező, azt rajongásig szerető ember legyen, mert igaz, hogy olvasóvá nevelni, az irodalmat élménnyé varázsolni csak az a tanár tudja, akinek magának is az irodalom mély és ezerszer átélt élménye volt. Ehhez a permanens feltöltődéshez azonban nagyon sok szabad időre lenne szükség. A valóság viszont az, ahogy erről - a megkérdezettek közül - egy igényes irodalomtanár vallott: „Keserves időhiánnyal küzdünk. Legkevesebb időnk arra van, ami a kenyerünk: az olvasásra.