Pedagógiai műhely 1988. december [antikvár]

Részlet: "Azt hiszem, hogy a jelenlegi helyzet kulcsszavát az autonómia fogalmában foglalhatnám össze. A döntő kérdés, hogy mennyi önállóság kerül az iskolákhoz és a pedagógusokhoz; hogy a szakmai döntések az iskolákban, a tanárok fejében történnek-e vagy valahol máshol. Mai elmélkedésemnek központjába ezért az autonómiát szeretném állítani. Autonómián, hogy kezdettől fogva világos legyen, azt értem, hogy a nevelés, az iskolai tanulás kérdéseiben pedagógiai szempontok alapján a felelős helyeken lehessen dönteni. Addig, amíg ezeket a döntéseket helyettünk, pedagógusok helyett, mások hozzák meg, addig amíg a döntéseket a magunk posztján nem tudjuk vállalni, addig tulajdonképpen nem beszélhetünk arról, hogy értelmiségiek vagyunk a szónak abban az értelmében, hogy az ember a tanult műveltsége alapján képes dönteni. Természetesen tudom, hogy a mi szakmánkban ezt tradicionális gátak nehezítik, tehát a magyar pedagógus sohasem volt igazán önálló értelmiségi léttel rendelkező ember, még 40 évvel ezelőtt sem. Talán a középiskolai tanár igen, de a néptanító már aligha. A magyar iskolaügy története bizonyítja, hogy iskolarendszerünk nem balkanizált, ellenkezőleg: hosszú időn keresztül az európai fejlődéssel lépést tartva fejlődött. Eötvös reformja a múlt század közepén akkor következett be, amikor az európai fejlett országokban általában. Az osztrák örökös tartományokban, így Magyarországon is, az 50-es években bevezetik a 8 osztályos gimnáziumot és így megteremtik a középfokú oktatás alapjait. Ez szintén egy olyan intézkedés volt, amely az európai fejlődést biztosította számunkra. Aztán másként látjuk ma már a két világháború közti időszak oktatáspolitikáját is. Kezd terjedni a neveléstörténészek és a történészek között az a nézet, hogy a Klebelsberg-érának, amit sokáig negatívan ítéltek meg, máig ható eredményei vannak. Legfőképpen az infrastruktúra fejlesztésében. Olyan iskolaépületeket hoztak létre, amelyek ma is állnak, melyekben ma is folyik a nevelés és tanítás."