Új Pedagógiai Szemle 2000. december [antikvár]

Néhány héttel ezelőtt az egyik természetfilmeket vetítő televíziós csatomán lebilincselően érdekes műsort láttam egy afrikai elefántrezervátumról. A tanzániai természetvédelmi területen a korábban erősen fogyó elefántállomány épp az emberi gondoskodás eredményeként újra szaporodásnak indult. Szükségessé vált az elefántok egy csoportjának áttelepítése egy másik - több száz kilométerrel távolabbra lévő-védett területre. Az állatvédelmi szakértők valamilyen megfontolásból csak egészen fiatal állatokat vittek át az új helyre. Az állatok látszólag hamar megszokták a korábbi élőhelyüktől némiképp eltérő feltételeket, ám néhány hét után az elefántokkal foglalkozó kutatók egyre gyakrabban találtak megölt, megcsonkított elefánttetemeket. Értetlenül álltak a jelenséggel szemben, hiszen az új védett teriiletet fokozottan őrizték, szinte teljesen kizárhatták esetleges orvvadászok és ragadozó állatok pusztítását. Végül rejtett videorend-szer segítségével sikerült megfejteni a csonkolásos pusztítás okát. A fiatal elefántok között olyan mérvű agresszió alakult ki, amellyel korábban egyáltalán nem találkoztak az etológusok. Állandósultak a csordák közötti, illetve a csordákon belüli verekedések, tamadások, amelyek gyakran végződtek a gyengébb állatok pusztulásával. A film számomra legérdekesebb része az volt, amikor az elefántok magatartásávalfoglalkozó egyik angol professzor elmondta, hogy az egyébként értelmes állományoptimalizáló áttelepítés megtervezése során óriási hibát követtek el a szakértők azzal, hogy csak fiatal elefántokat vittek az újonnan kialakított védett zónába. így ugyanis az állatok nem tanulhatták meg az elefántcsordákat összetartó, az egyes csordák egymás mellett élését biztosító szabályokat. Az elefántpusztulás végső soron tehát azért következett be, mert az új rezervátumból hiányoztak a rendet átörökítő, fenntartó idősebb, de még erős, tekintélyt parancsoló állatok. Az elefántok életfeltételeinek optimalizálását szolgáló nemzetközi állatvédelmi program irányítói a hibát gyorsan korrigálták, s állománycserét hajtottak végre a területek között. A két nemzeti parkban nagyjából két olyan állatállományt alakítottak ki, amelyben megfelelő arányban voltak a különböző korcsoportba tartozó egyedek. A film utolsó jeleneteiben láthattuk, amint az xij területen élő fiatal állatok verekedésébe robosztus léptekkel, lassú, megfontolt, de igen erőteljes ormánycsapkodással beavatkozik egy testes öreg hímelefánt. A dühödten ziháló fiatal hímek, akik korábban agyarukkal egymásnak estek, a tisztás két szélére húzódtak, majd néhány perc múlva lehiggadtak. A film az új rezervátum békésen vonuló, folyókban úszó csordáinak rendet, nyugalmat sugárzó képeivel zárult. Már a film nézése közben, azt követően pedig még inkább az volt az érzésem, hogy ez a történet nemcsak és nem is elsősorban az állatvilágról, az elefántokról szól, hanem rólunk, emberekről, a mi világimkról. A történet (folytatása a hátsó borítón)